Alexandra Christo: To Kill a Kingdom - Egy birodalom végzete

 

Elbűvöl.

Lira hercegnő egy királyi családból származó szirén, azok közt is a legveszélyesebb. A víz alatti világban nagy tiszteletnek örvend. Már csak egy szív hiányzik a gyűjteményéből - ám azt elhibázza. Anyja, a Tenger Királynője büntetésből átváltoztatja, mégpedig olyan lénnyé, amitől a legjobban undorodik: emberré. És megparancsolja, hogy a téli napfordulóig vigye el neki Elian herceg szívét, különben ember marad örökre. Elian herceg csak az óceánon érzi magát igazán otthon, hiába ő a leghatalmasabb emberi királyság trónörököse. A szirénvadászat pedig a hivatása. Amikor kiment egy lányt az óceán habjaiból, hamar rájön, hogy ő bizony más, mint aminek először hitte. Az idegen megígéri neki, hogy a segítségére lesz, és együtt fogják megtalálni a módját, hogyan pusztítsák el a sziréneket. De vajon megbízhat a lányban? És vajon hány alkuba kell belemennie Elian hercegnek, mire megszabadítja az embereket a legnagyobb ellenségtől?

Kalóz leszek, ha nagy leszek. És tutira szerzek egy olyan iránytűt, mint amilyen Eliannak van. 

A To Kill a Kingdom veszedelmes világában két fiatalhoz szegődünk, hogy aztán minden lépésüket kövessük a biztos halál felé. Na jó, ez talán túlzás, de hát mire számítson az olvasó, ha egy szirén és egy szirénvadász történetét tartja a kezében? 

Lira a víz alatti birodalom, Kétó Királyságának trónörököse, szirén. Elian pedig a Midaszi Birodalom trónjának várományosa, szirénvadász. Réges-rég, amikor a szirének istennőjét, Kétót, az emberek megölték, a szirének bosszúra szomjaztak elvesztett uralkodójukért, ezért népi hagyománnyá vált náluk a születésnapi szívkitépkedés. No jokes, minden egyes évben a sziréneknek be kell gyűjteniük egy emberi szívet.  


"Egyszerre halak és emberek, mégsem hordozzák egyik faj szépségét sem."


A felemás szemű Lira trónörökösként természetesen nem gyűjthet átlagos szíveket, hiszen mégiscsak ő volna a legkegyetlenebb szirén a száz királyság minden tengerében, így ő csakis hercegeket csábít el és gyűjti be tőlük a... nos, kincset. Az évek során az emberek között is híre ment a Hercegek Átkának, így Elian is pontosan tudja, ha a legveszedelmesebb szirént akarja levadászni, akkor bizony Lirát és annak édesanyját kell felkutatnia.

A szirénhercegnő egy nap megbocsáthatatlan bűnt követ el, melyért keménykezű anyja elátkozza őt. Valóra váltja a lány egyetlen rémálmát: emberré változtatja, és csak azzal a feltétellel térhet vissza a Diavólosz tengerbe, Kétó Királyságába, ha megszerzi a szirénvadász szívét.

Mindezek után Elian egy eszméletlenül sodródó emberre bukkan a nyílt tengeren, és igazi herceg módjára megmenti őt...


"(...) hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyvérű herceg,

aki világgá ment, hogy megtalálja a szörnyeteget, ami el akart pusztítani minden embert. "


A kötet borítója nagyon szép, olvasásra hívogatja a gyanútlan könyvesbolti nézelődőt. Elsőre nem tudtam hova tenni a polip végtagokat, de ugyanúgy, mint a tőr, a csápok is a helyükre kerülnek, amint kinyitjuk a könyvet. (Én örültem volna egy térképnek is a kötetben, de az élet nem kívánságműsor, ugyibár.)


"A világ egyszer kifogy majd a szerencséből, és nem kapsz tőle többet." 

Be kell vallanom, az olvasásélményem nagyon különös, talán nem is volt még ehhez hasonló. Úgy éreztem, hogy folyamatosan várok valamire, és nem unalmas értelemben. 

Az egyik dolog, amit az aranyvérű kalóz megtanít nekünk a történet során, hogy nagyon fontos a figyelemelterelés. Well, engem megtévesztett a fülszöveg. A cselekmény késleltetett, végig vártam, hogy bekövetkezzenek olyan események, amik szerintem a tetőpont kialakulásához elengedhetetlenek voltak. Az eszembe sem jutott, hogy éppen ezek az események adják majd magát a tetőpontot. Mielőtt elérünk a végső küzdelemig, átutazzuk a tengereket, óceánokat; kikötünk Eidüllió, a szerelem szigetén; megiszunk jó pár pohár whiskeyt az Arany Libában és még a lelkünket is eladjuk a rengeteg egyezség és alku során annak reményében, hogy valami igazán értékeset kapunk cserébe.


"Az emberek nem azért árulják el a titkaikat, mert a másiknak tudnia kell róla.

Hanem azért, mert arra vágynak, hogy megoszthassák valakivel."


Egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon hogy fog ez a történet véget érni, ha mindjárt elfogynak a lapok a kezeim közül. Több száz oldalon túljutottam már, de még mindig csak szigeteket látogattunk, párharcokba keveredtünk és lerészegedtünk, miközben a fülszöveg által ígért kaland csak ötlet volt csupán. Nagyon izgultam a zárlat miatt, amivel végül nagyon boldoggá tett az író. Kaptam veszteséget, nyereséget, a várva várt háborút és jóóó sok varázslatot. Nagyon imádtam. 

Nagyon szeretem a retellingeket, főleg azokat, amik egy kicsit ki vannak fordítva. Az Egy birodalom végzete a kis hableány történetét dolgozza fel, hiszen tengeri rémségünk halandó emberré változik, azonban ez a történet közel sem olyan kedves, mint az alapjául szolgáló mese. Például képzeljétek, élnek sellők is Kétóban, itt viszont a sellők végtelenül rút lények, semmit nem örököltek Ariel szépségéből. Én úúúgy örülök, amikor a sztereotipikus fantasy elemeket valaki kiforgatja, élvezettel olvastam róluk most is. 


"Nem naiv kis örökösök vagyunk, akiket mások a kedvükre alakíthatnak. Harcosok vagyunk. És uralkodók."


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy-két epizód vagy a végkifejlet nem kiszámítható, mert tényleg az, de ugyanígy olyan sorokkal is találkozunk, amik szíven ütik az olvasót. Értitek, szíven. Arra jobb, ha vigyázunk, nemde?

A világfelépítés se kutya, még az olyan otthonülőkben is felébreszti a kalandozás és utazás utáni vágyat, mint amilyen én vagyok. A száz királyság legendáiba, történelmébe is bepillantást nyerhetünk a kocsmákban elsuttogott egyezségek és a kincsekkel való cserebere által. Én is menni akartam a Szaád legénységével bejárni a királyságok minden zugát, kincsekre vadászni és kalózokkal harcolni.


"- A fedélzet alatt vagyok bezárva - emlékeztetem. - Egy kalitkába.

- Az még reggel volt - vágja rá, mintha az olyan rég lett volna, hogy emlékezni sem érdemes rá. - Ne légy ennyire haragtartó."


Szerettem, hogy akármilyen komoly, veszélyes szituációkba keveredtünk éppen, a szereplők kellően elpoénkodták az egészet. A legénység csipkelődő, laza humora igazán valóságossá tette az általam elképzelt kalózéletet. Hangosan felkacagtam Kye és Madrid poénjain, a szívembe zártam a Szaád minden egyes kardforgatóját, az aranyfiút, de még a Hercegek Átkát is. Úgy éreztem, hogy nagyon szívesen kártyáznék, iszogatnék és énekelnék velük, sőt, még a szirénvadászatot is kipróbálnám. (Mondjuk a szívek kitépkedését már annyira nem.)


"- Túl sokat gondolkodsz - jegyzi meg Madrid, és leül mellém.

- Legalább egyensúlyban leszünk, mert egy csomóan egyáltalán nem gondolkodnak ezen a hajón."


Hiába ő a Hercegek Réme, nekem a legelső perctől kezdve nagyon szimpatikus volt Lira. Nagynénje halála előtti utolsó mondatából már tudtam, hogy számíthatok a jellemfejlődésre, ami végül meg is érkezett. A lassan kibontakozó cselekménnyel párhuzamosan ehhez is jóó sok idő kellett, de azt végig éreztem, hogy motoszkál már a fejében, hogy az életet lehet másképp is élni, nem csupán úgy, hogy hercegi szíveket tépkedünk kifelé minden évben. Szerettem, hogy ott lehettem, amikor megtapasztalta az emberi lét milyenségét, annak gyenge pontjaival és erősségeivel egyaránt. Imádtam olvasni az Eliannal való kapcsolatának alakulását is. A bizalom kötéltánc, és jó volt, hogy ebben a történetben ez tényleg így is volt. 

Elian, a kalózok legnagyobbika, meglehetősen naiv a történet elején, azonban a fejlődés az ő esetében sem marad el, büszkén olvastam arról a fiúról, aki az utolsó lapokra vált belőle. Vele együtt tanuljuk meg, hogy néha az álmaink nem egyeznek meg a kötelességeinkkel, és ilyenkor bizony nehéz választás előtt állunk.


"- Nem ölhetsz meg bárkit csak azért, mert nem kedveled.

- Tudom. Különben már rég halott lennél."


A szerelmi szál annyira kiszámítható, hogy még csak spoilernek sem nevezném, viszont annak lassú és visszafogott kibontakozása annyira aranyos volt és jóleső, hogy szavak sincsenek rá. Tökéletesen megmutatta a két szereplő bizonytalanságát, ami mögött ott bujkált a vágy, és ami szépen lassan bizalommá alakult. Imádtam. 

Nagyon örültem a narrációnak is. A váltott nézőpontnak köszönhetően nőttek szerintem ennyire a szívemhez a karakterek, hiszen így mindkettejük belső motivációját, félelmeit és vágyait megismertem, és nem az egyikük által látott dolgok alapján ítélkeztem a másikukról. A lehető legjobb választás volt így narrálni kalózaink történetét, biztos vagyok benne, hogy minden olvasó hálás érte. 


"- Most a nyakláncot bámulod vagy a mellemet?

- Melyikért nem jár pofon?"


Engedjétek meg, hogy magyartanár énemnek is hangot adjak: nyelvileg és mondatszerkesztés szempontjából is nagyon rendben volt a kötet, egy-két typo kivételével nem tudok belekötni, de az meg szinte elkerülhetetlen. A kalóznyelv, a humor, a szófordulatok és előadásmódok hűen tükrözték a szereplői rangokat, származási helyeket és személyiségeket. Ez pedig mindig kulcsfontosságú abban, hogy igazán felejthetetlen olvasásélménnyel gazdagodjunk.

Nekem nagyon tetszett a tetőpont is, a szereplői sorsokkal elégedett voltam és boldogan csuktam be a kötetet azzal a biztos tudattal, hogy nem utoljára tartom a kezemben. Egy ilyen jó történethez az ember időről időre visszavágyik. 

Szívből ajánlom a kötetet mindenkinek, aki szívesen merülne egyet Kétó királyságában a szirénhercegnővel és barangolná be a száz királyság néhány szigetét az aranyfiúval karöltve. Nekem nagyon tetszett, szerintem nektek is fog!


"Én, a hajóm és a lány, akinek szemében ott látom az óceánt."


Hálásan köszönöm a recenziós példányt a Könyvmolyképző Kiadónak. INNEN máris a kosaratokba dobhatjátok Lira és Elian történetét, ITT pedig még egy kicsit utánajárhattok molyon!

Köszönöm, hogy itt voltatok, see u soon,



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések