Colleen Hoover: Maybe Someday - Egy nap talán

Szívdobogtató.

A huszonkét éves Sydney élete maga a tökély: egyetemre jár, jó állása van, stabil kapcsolatban él egy remek sráccal, Hunterrel, és a legjobb barátnőjével, Torival közösen bérel lakást. De minden megváltozik, amikor rájön, hogy Hunter megcsalja, és egyik pillanatról a másikra el kell döntenie, hogyan tovább.

Sydney egyszer csak vonzódni kezd a titokzatos, jóképű szomszéd sráchoz, Ridge-hez. Nem tudja levenni róla a szemét, és valósággal megbabonázza a fiú szenvedélyes gitárjátéka esténként az erkélyen. Ridge sem közömbös iránta, és hamarosan ráébrednek, hogy több szempontból is szükségük van egymásra.

Nehéz megszólalni. Vagyis írni kezdeni, és egyáltalán értelmes mondatokba összefűzni azt a rengeteg gondolatot és érzelmet, ami most a fejemben és a lelkemben kavarog. 

Bevallom, félelemmel kezdtem neki a könyvnek, ugyanis sosem voltam CoHo rajongó, mert egyszerűen nem tetszettek a könyvek, amiket eddig tőle olvastam. Habár azt betudtam a fordítás hibájának, mégsem próbálkoztam a későbbiekben az angol verziókkal. Könyvfesztiválon szereztem be a kötetem, amikor Jenny Han To All The Boys I've Loved Before-ját szorongattam a pénztár felé menet, aztán megjelent Fru és azt mondta, hogy nem bánom meg, ha inkább a Maybe Someday-t viszem haza. Nagyon megtetszett az ötlet, hogy dalokat is írtak hozzá, úgyhogy hallgattam rá. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ennyire igaza lesz.

Te. Jó. Ég. Ez a könyv. 

Történetünk legelején Sydney Blake, a szókimondó szülinapos megtudja, hogy szerelme és legjobb barátnője a háta mögött... nos, enyelegnek. A rossz hír hozója pedig nem más, mint a kócos világosbarna, szívdöglesztő zenész, Ridge Lawson, akihez már azóta vonzódik, amióta először meglátta az erkélyen. Sydney azonnal összepakol, és otthagyja a két árulót, nem törődve azzal, hogy nincs hova mennie. 

Mi mással folytatódhatna tovább a sztori, mint azzal, hogy Ridge befogadja a lányt, mivel (mit ad Isten) éppen van egy üres szobájuk. Sydney beköltözik, és ezzel elindít egy lavinát, ami bonyodalom után bonyodalmat szül majd. 

Ridge és Sydney között először még csak ki nem mondott vonzalom és szimpátia van, hiszen két hétig minden nap kijárnak a saját erkélyükre csak azért, hogy lássák, hallják a másikat. Idővel SMS-ezni kezdenek egymással, dalokról beszélnek, szövegeket írnak. Miután a lány beköltözik Ridgehez, Sydney jobban megismeri az idegen fiút, akiről kiderül egy olyan dolog, ami ezernyi kérdést vetett fel bennem, és azonnal válaszokat akartam. Még mohóbban olvastam tovább, és láttam, hogy Sydney szépen sorban felteszi a kérdéseimet Ridgenek, így adva választ az olvasók minden lehetséges kérdőjelére. 

Nézzük meg először a szokásos dolgokat, többek között a borítót. Nekem nagyon tetszik, határozottan 2017 legjobbjai között kapott helyet. Nagyon szépek a színek, és külön öröm számomra, hogy csak az ajkukig vannak benne a fiatalok a képben. Ez így tökéletes, ahogy van! Többszöri ránézésre jöttem csak rá, hogy a betűk mögött is egy pár található, ami még inkább sejteti a szerelmi bonyodalmakat, amikben bővelkedik a történet.

A szereplőgárda is egészen szimpatikus. Sydneyt hamar megszerettem, sokszor arra eszméltem, hogy bizonyos dolgokról hasonlóan vélekedik, mint én. Gondolok itt például arra, amit az egyedül élésről mondott, hogy szeretné kipróbálni, mielőtt férjhez megy. Elmosolyodtam, mert én is így vagyok vele. Szegény lány, csak egy kis nyugalmat akart a szakítása után, de valami mindig ennek az útjába állt... vagy inkább valaki. Személy szerint Ridge, aki szintén azonnal elnyeri az olvasó rokonszenvét, hiszen jóképű, zenész, és jó ember. Kell ennél több? 

Aztáán, itt van még Bridgette és Warren. Na hát, ők azok, akiken a legtöbbet nevettem, élénk színfoltjai a történetnek, és habár némely tettük váltott ki belőlem ellenszenvet is, a történet végére megszerettem mindkettőjüket. 

Last but not least pedig itt van nekünk szegény Maggie. Annyira megszerettem ezt a lányt is. Az elejétől kezdve sejtettem, hogy valami nincs rendben vele vagy a Ridge-dzsel való kapcsolatával, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az. Végül pedig, amikor kiderült, végtelenül sajnáltam, és még inkább a szívembe zártam őt is. Abszolút szerethető karakterek, egytől egyig különlegesek, egy percig sem hagyják, hogy az olvasó unatkozzon. 

"Mostanában miért nem gyakorolsz az erkélyen úgy, mint régen? (...)
Miért kéne? Már nem vagy ott."

Számomra ez a történet több volt, mint egy megható és romantikus sztori, és ez az a része, amit a legnehezebb szavakba önteni. Borzasztóan erős érzelmi ereje van a könyvben megfogalmazott történetnek, sok mindent megtanít az olvasójának. Példaként szolgálhat a két fiatal őszintesége, akik habár kimondani nem tudták (legalábbis nem mindketten), hogy mit is éreznek a másik iránt, a modern technológia segítségével áthidalták ezt a problémát, és nyíltan beszéltek vonzalmukról. Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, mert minden apró dolog, amit szívünk szerint kimondanánk, de nem merjük megtenni, idővel belülről fog felemészteni minket. Ridge odaadása Maggie iránt szintén rendkívüli, azonban a cselekmény vége felé haladva Maggie, Ridge és az olvasó is rájön, hogy azt, hogy valaki számára mi a jó, nem tudhatják mások. Ridge fél elveszíteni a lányt, hiszen szereti, és tudva, hogy Maggienek milyen sorsot osztottak az égiek, nem hagyhatja el őt. Azonban Maggienek nem arra van szüksége, hogy úgy szeressék, ahogy Ridge szereti őt, szabadabb szeretne lenni, ezért válnak el útjaik. 

"- Van füldugód? - kérdezi. (...)
- Miért? - nézek rá értetlenül, mire a fülemhez hajol.
- Hogy halld, ahogy szeretlek. (...)
- Hogy hallhatnám, ha be van dugva a fülem?
Megrázza a fejét, és a tenyerét a fülemhez teszi.
- Nem itt - mutatja, és a kezét a mellkasomhoz viszi -, hanem itt. Azt akarom, hogy itt hallj engem."

Tovább fokozva az így is brutális érzelmi nyomást, Griffin Peterson dalokat írt a könyvhöz. Számomra ez nagyon új volt, sosem olvastam korábban így könyvet, egyáltalán nem gondoltam, hogy léteznek ilyen menő dolgok is. Az, hogy időnként az olvasónak meg kell állnia meghallgatni egy-egy dalt, nem tudok mást mondani, szerintem csodálatos. Vannak akik tudják rólam, hogy én olyan típusú könyvmoly vagyok, aki nem bírja elviselni, ha konkrét képet kap egy könyvhöz. Például, ha teljes, jól látható emberi arcok vannak egy borítón, az a halálom. Nekem ne mondja meg senki, hogy hogy néz ki egy szereplő, a saját fantáziámra szeretném bízni. Na, az ilyen könyvmolyoknak, mint én, az, hogy dalok vannak egy történethez, maga a megváltás. Ez nem olyan, mint egy kép vagy egy ábra, ezek gyönyörű dalok fantasztikus dalszövegekkel. Nem adnak semmi konkrétat, ami befolyásolhat olvasás közben, csupán csak segítenek. Segítenek megtalálni a hangulatot, ami az adott szituációt uralta, érzelmeket közvetítenek, hozzájárulva egy brutális olvasási élmény eléréséhez. Amíg hallgattam a dalt, lehunyt szemmel ringatóztam, és azt éreztem, hogy a történet része vagyok. A fantáziám átment crazybe, és ott voltam a szereplőkkel én is, átéltem azt, amit ők is. 

"Legalább annyira hallani akart engem, mint amennyire én akartam, hogy halljon."

Mondanom sem kell, hogy az ugly crying elkerülhetetlen volt. Nem tudom pontosan hol kezdődött, de amikor a Hold On To You jött a listán, végem volt. Hatalmas kedvencem lett a dal, akárhányszor hallgatom, előhozza az olvasás emlékét, és könnyes szemmel, mosolyogva hallgatom. (most is szól, amíg összeszedem a gondolataim a történetről). 

"Életemben először az égvilágon mindent hallok."

Boldoggá tett a végkifejlet, illetve az utolsó néhány oldal. Lezárásképp annyit szeretnék csak mondani, hogy aki teheti, olvassa el ezt a könyvet, mert tényleg nem fogja megbánni. Természetesen öt mancs jár Colleen Hoover regényének.

Moly.hu-s adatlapot itt találsz. 

Köszönöm, hogy időt szakítottál rám!

Legközelebb találkozunk,