Christelle Dabos: A tükörjáró 1. - A tél jegyesei

Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.

Békés hétköznapjainak a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?

Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt...

Annyira tudtam, hogy ez egy olyan történet lesz, amit szomorúan teszek majd vissza a polcra, mert nem akarom, hogy véget érjen. Pláne ne így. 

Christelle Dabos teremtett egy olyan világot, amely tulajdonképpen az egykori Föld szétesett változata, ugyanis a történet szerint létezik egy lakhatatlan világmag, amely körül különböző, lakható, rejtélyes világszilánkok lebegnek, közöttük pedig a Felleg-óceán és a szélfolyosók biztosítják az átjárhatóságot. Főhősünk, Ophélie Animán él, ami egy olyan varázslatos hely, ahol a tárgyaknak van lelke, az Animisták pedig képesek kommunikálni velük, beszélni hozzájuk és megérteni, megjavítani őket. 

"Amikor az ember tárgyakat olvas, háttérbe szorítja önmagát, hogy teret engedjen valaki más történetének. Ahhoz viszont, hogy belépj egy tükörbe, önmagaddal kell szembenézned."

Ophélie az Animisták között különleges, hiszen két olyan képessége is van, ami a nemzetségükben nem mindenkinek adatott meg: tükörjáró, tehát képes tükrökön keresztül közlekedni, valamint rendelkezik az olvasás képességével is, azaz elég csak hozzáérnie valamihez, és máris feltárul előtte az adott tárgy és annak valaha volt összes gazdája története. Nem mondom, hogy nem lennék Animista, na. 

Tükörjárónk éldegéli muzeológus mindennapjait, mígnem egyik nap közlik vele, hogy választottak neki férjet. Animán egyébként ebben semmi meglepő nem is lenne, azonban Ophélie elrendezett házasságának férfiúi tagja nem más, mint a Sarki világszilánk leggyűlöltebb embere, Thorn. A lánynak nincs más választása, elutazik hát az elsőre csavargónak tűnő, legkevésbé sem úriemberrel a Légvárba, ahol olyan veszélyek leselkednek rá, amiktől sem Ophélie, sem az olvasó nem tudja, hogyan fog megmenekülni.

"Mert az illúziók csak arra jók, hogy megszépítsék a valóságot;

ha szertefoszlanak, nem marad más, egyedül az igazság."

Úgy érzem, muszáj szót ejtenünk a könyv borítójáról, mert valami csodaszép. A történet olvasása közben rájöttem, hogy a Légvárt látom a fedélen, és időközben azon is gondolkodtam, hogy én nagyon örültem volna illusztrációknak és térképnek a kötetben, mert ha valami, akkor ez a világ megérdemli, hogy megrajzolják!

Nagyon boldog vagyok, hogy megtartották az eredeti borítót, remélem, hogy a következő köteteknél is hasonlóan tesznek, és együtt maradt az egész család.

Maga a történet számomra nagyon egyedi volt és különleges. Így, hogy egészen sokat olvasok, sok karakterrel, világgal és cselekménnyel találkozom, így gyakran az az érzésem támad, hogy meglehetősen egyformák az olvasott történetek. A tél jegyesei esetében viszont úgy éreztem, hogy ez valami új és üdítően friss, már az első oldalakon elkapott a hangulata, tudtam, hogy ez nem egy tucatsztori lesz. 

"Először csak kalitkába teszik, hogy megóvják, de a kalitka könnyen börtönné válhat."

A cselekményt előbb írnám le a megfontolt, mint a pörgős jelzővel, viszont semmiképp nem mondanám vontatottnak. Azt gondolom, hogy az írónő jól elosztotta az eseményeket a könyv 580 oldalán, ezzel pedig egy abszolút kellemes tempót adott a történetnek. Nem kapkodjuk a fejünket olvasás közben, hogy észhez térjünk két letaglózó epizód között, de nem is alszunk el a könyvvel a kezünkben. Számomra így is nagyon izgalmas volt a történet, pont azért, mert apránként bontakoztak ki előttem az események, a karakterek és az egész, hazugságokkal és cselszövésekkel teli Sarki világ. 

Nagyon érdekes volt megtapasztalni a történet sajátos hangulatát. Az első oldalaktól kezdve rászáll az olvasóra egy feszültséggel teli kedélyállapot: érezzük, hogy valakiben nem bízhatunk, hogy valaki hazudik és titkolózik, de fogalmunk sincs ki az, így gyanakodva olvasunk tovább az áruló után kutatva. Sajnálatos módon Dabos semmit sem mond el nekünk előre, így Ophélievel együtt fedezzük fel ezeket a titkokat és ismerjük meg a szereplők valódi szándékait, ami hol kellemes élmény, hol pedig szörnyű csalódás lesz. 

"Szerinted hosszú távon el lehet viselni úgy az életet - szólalt meg komolyan -,

ha ez ember ellenséget lát mindenkiben?"

Azért is tetszett nagyon ez a történet, mert az olvasó számára is szolgált gondolkodnivalóval. Egyes karakterek, és azok cselekedetei minket is arra késztetnek, hogy bizonyos kérdéseken, jellemeken, illetve szereplői szándékokon elgondolkozzunk és elhelyezzük magunkat ki-ki oldalán. Fantasy vagy sem, a nemzetségek harcán keresztül olyan problémákat vet fel a történet, ami a mi nagyon is valós világunkban is szembeköszönhet, mint például az áskálódó, velejéig romlott emberek vagy a hatalom, és az annak megszerzésével járó veszélyek. 

"Ennyi? Akkor a dolog el is van intézve? 

Gyilkos vagy, rendben, de ha volnál szíves odaadni a sót..."

A szereplőgárda pedig szintén nagyon egyedi, hiszen mindenkinek megvan az a tulajdonsága, hogy messze nem tökéletesek. Esküszöm jólesett nem találkozni kockás hasakkal, tökéletesen ívelt szemöldökökkel és félmosolyra húzott szájakkal, vagy - hogy a belső tulajdonságokra is kiélezzem a dolgot - elképesztő bátorsággal, lehengerlő személyiséggel és mindent elsöprő, szerelmes érzésekkel. Éppen ezért nagyon látványos jellemfejlődésen mentek keresztül a karakterek, és ezt öröm volt látni.

Kezdetben a szemüveges, rongyos Ophélie a legsebezhetőbb szereplő, hiszen jelentéktelennek, szerencsétlennek tartja magát és nagyon ügyetlen. Az olvasó szeme láttára erősödik meg, rátalál önmagára és megismeri az értékeit, meghozza a saját döntéseit és nem hagyja, hogy csupán figura legyen a Sarki világ sakktábláján. Így kell ezt csinálni, Ophélie!

"Itt van hát a vérfrissítés, hogy megmentse a Sárkányok nemzetségét."

Aki a legnagyobb fejtörést okozza, az nem más, mint a mindig komor vőlegény, Thorn, akit kezdetben szívből utáltam. Első felbukkanásakor - meglehetősen bunkó modora miatt - csavargónak tűnik, majd a sebhelyes, beesett arcáról egy könyörtelen vadászra gondolnánk, azonban végül kiderül, hogy emberünk udvaronc, méghozzá  egy előkelő kincstárnok. Már az, ahogyan megismerjük, sejteti, hogy egy rendkívül titokzatos jellemmel van dolgunk, és a történet előrehaladásával ez csak megerősödik mind Ophélieben, mind pedig az olvasóban. Kiismerhetetlen karakter, aki látszólag igyekszik felülkerekedni természetén, és bizonyítani menyasszonyának, azonban mindig történik valami, ami újabb kételkedést vált ki belőlünk. Ha valaki miatt, akkor miatta biztosan várom a folytatást, nagyon izgatott vagyok Thorn jellemfejlődése miatt. 

"Thorn részéről gyakorlatilag már mindenre fel volt készülve, bármit elviselt volna. Durvaságot. Megvetést. Közönyt. De egyvalamihez még neki sem volt joga: hogy beleszeressen."

A többi karakter szintén nagyon érdekes, itt van nekünk például Thorn nagymamája, akit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy a mosolygós gyilkos. Thorn nagynénje, Berenilde sem sokkal különb, benne még mindig nem bízom, mert amint kivívta a tiszteletem, azonnal tett valamit, amitől újra áthelyeztem a sötét oldalra. Aztán, a hobbiból férjezett asszonyokat elcsábítgató, az égnél is kékebb szemű Archibald szerintem elég kétszínű, majdnem biztos vagyok benne, hogy a saját érdekeihez igazodva mindkét oldalra játszik. 

De vannak ám jólelkű segítőink is! Például Róka és Gaelle, a Holdvilág inasa és karbantartója, akik találkozásuk első percétől segítik Ophéliet, nélkülük sokszor meghiúsult volna a Tükörjárónk terve.

"Őrizz meg a barátaimtól, az ellenségeimmel elbánok magam is."

Összességében azt gondolom, hogy A tél jegyesei egy nagyon-nagyon különleges történet, szívből ajánlom mindenkinek, aki valami másra vágyik és szereti, ha egy-egy történet elgondolkodtatja. Tuti, hogy újra kézbe fogom venni, mielőtt elolvasom a folytatását, ami miatt btw már tűkön ülök. 

Hálásan köszönöm a könyvet a Kolibri Kiadónak! Imádtam! 

Remélem, meghoztam a kedvet az olvasáshoz, vegyétek kézbe bátran, nem fogjátok megbánni!

Jó éjt,