Colleen Hoover & Tarryn Fisher: Soha, de soha

Sosem felejted el.

Jó barátok voltak amióta csak megtanultak járni. Ma délelőtt óta vadidegenek.

A fiú bármit megtesz, hogy emlékezzen.

A lány bármit megtesz, hogy felejtsen.

Micsoda ködös fülszöveg, nemde?

Engedjétek meg tehát, hogy elsősorban tisztázzam, miről is szól a történet. Sajnos ez az a fajta könyv, amiről kb. bármit mondok, az spoiler lesz, de megpróbálok homályosan fogalmazni, ami a cselekményt illeti.

A fülszöveg sejteti, hogy valamiféle emlékezetkieséses dologról lesz szó, és azt kell mondanom, hogy még miután elolvastam a könyvet sem tudok többet mondani ennél.

A történet röpke 180 oldala egyfajta felütése az egész trilógiának, felveti a problémát, de a megoldás felé nem igazán indulunk el.

Két fiatalról szól, akik egyik napról a másikra semmire sem emlékeznek. Sőt, nem is egyik napról, hanem egyik pillanatról, hiszen Charlie Wynwoodot egy tanórán éri a hirtelen változás. Silas Nash pedig szintén iskolában van, amikor elfelejt mindent. Ezek után a két amnéziás megtalálja egymást a suliban és ráébrednek, hogy a másik sem emlékszik, így jobb ötlet híján egymásra támaszkodnak és együtt megpróbálják kideríteni, hogy mi a franc folyik itt.

"Jó lenne emlékezni rá, milyen érzés."

Ez a borító szerintem csodaszép. Nagyon jól játszottak a kék árnyalataival, itt-ott fényezést és dombornyomást is kapott, gyönyörű, tényleg.

Illetve, ha együtt nézem a sorozat mindhárom részét, káprázik a szemem, annyira összeillenek, imádom őket!

"Végzős vagyok.

A keresztnevem Silas.

A vezetéknevem talán Nash.

A barátnőmet Charlienak hívják.

Amerikai focizom.

Tudom, milyenek a medúzák."

Charlie és Silas nyomozni kezdenek, hogy kiderítsék, kik is ők, van-e közük egymáshoz és milyen életük van, vagyis volt. Sok-sok olyan dologra fény derül, ami meglepi az olvasót, így izgalmakban és kíváncsiskodásban gazdag élményt nyújt a könyv.

Mint mondtan, a problémát ismerjük meg ebben a kötetben, a nem emlékezés problémáját, de ennél előbbre nem jutunk. A Soha, de soha trilógia első részében még a szereplők is ismerkednek önmagukkal, szinte az olvasóéval egyenlő állapotról indulnak: a történet elejétől kezdve ők sem tudnak semmit, így éppen akkor ismernek meg mindent, amikor mi, akik olvassuk a könyvet. Ez nekem nagyon tetszett, végre nem titkolóztak előttem a karakterek!

A történet során váltakozó nézőpontban haladunk hol Charlieval, hol pedig Silas-szal. Azt gondolom, hogy mindkét karakter igen szerethető és szimpatikus. Ami kicsit fura volt nekem, az az, hogy szinte nem is estek pánikba, amikor rájöttek, hogy nem emlékeznek semmire. Úgy értem, ha én ezen kapnám magam tanórán, olyan szinten rosszul lennék és pánikolnék, hogy azt még a Holdon is hallani lehetne, nemhogy még tegyek is úgy, mint akinek semmi baja, és kövessem azt az embert az ebédlőbe, aki talán a legjobb barátnőm.

"Nem szép dolog abban gyönyörködni, micsoda rombolásra képes az anyatermészet,

mi mégsem tudjuk levenni róla a szemünket.

Charlie maga a pusztítás a tornádó nyomában."

A könyv tetszett, csupán számomra kicsit túl elrugaszkodott volt, főleg úgy, hogy semmi természetfeletti dolog nem jelent meg a történet során. Éppen ezért nehéz kitalálni vagy megtippelni, hogy vajon mi lehet a folytatásban, mi lehet az emlékezetkiesés oka, mert maga a történet nagyon is e világi, viszont ezek a dolgok a valóságban nem következhetnek be, szóval nehéz nem egyből valami mitikusra gondolni.

Mindenesetre nagyon izgi volt, tényleg nem lehet letenni, mert szomjazunk a megoldásra, vagy legalább annak egy kis darabjára. Se perc alatt kiolvasható, nem éppen pénztárcakímélő történet, mert amint kiolvastátok ezt az első részt, tudni akarjátok, mivel folytatódik a történet és már rohantok is a boltba a trilógia többi kötetéért.

Tőlem most négy mancsot kap az említett furcsaságok miatt, de tűkön ülök a folytatásért én is, úgyhogy mihamarabb beszerzem és jelentkezem!