Jill Santopolo: A fény, amit elvesztettünk

Lucy és Gabe a terrortámadás napján, 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében. 

Kíváncsi voltam, hányadik oldalon fogok először gödröcskékkel találkozni. Hát, egyet sem kellett lapoznom, ugyanis a tizenhetedik sorban Gabe mosolyra húzza a száját és azonnal ott teremnek azok a fránya gödrök. Hiába, nincs romantikus történet klisék nélkül. 

!!! SPOILER !!!
Képtelen vagyok ezt a történetet spoilerek nélkül értékelni.

Történetünk a 2001-es terrortámadás napján indul, amikor Lucy és Gabe megismerkednek az egyetemen. Már majdnem összejönnek, amikor Gabe visszamegy a volt barátnőjéhez, így útjaik külön folytatódnak tovább. Eltelik egy teljes év, majd egy bárban újra találkoznak, ekkor viszont már nincsenek volt szeretők: Lucy és Gabe randizni kezdenek, aztán összeköltöznek és úgy tűnik, nagyon boldogok. Aztán Gabe állást kap külföldön, amit Lucy megkérdezése nélkül elfogad, így elhagyja a lányt. Habár a két fiatal külön életet kezd - Gabe azt csinálja, amit igazán szeretett volna, Lucy pedig férjhez megy és felnevel két gyönyörű gyermeket - az egymástól távol töltött tizenhárom év alatt nem telik el egy sem úgy, hogy útjaik ne keresztezzék egymást.

"Az időzítésen múlik minden."

Mielőtt belekezdek bármibe, csodáljuk meg ezt a borítót, és vele együtt a címet is.
A borítót szavakkal nehéz leírni, olyan szép. A kék-arany színkombináció szerintem mindig tuti választás, a fényezés pedig minden könyvnek jól áll. Sajnáltam, hogy ahogy forgattam a könyvet, az arany réteg kicsit megkopott, de ezentúl jobban fogok rá vigyázni.
Ritkán fog meg könyv címe, főleg, ha magyar címekről van szó. Nem szoktam azt érezni, hogy csak a címük alapján elolvasnám a könyveket, de A fény, amit elvesztettünk valahogy nagyon megtetszett. Ha nem látnám a borítót, akkor is el tudom képzelni, hogy elolvasnám, ami egy elég jó tulajdonság szerintem.

Na és akkor térjünk is a lényegre!
Megmondom őszintén, eleinte nem nagyon tetszett ez a történet. Számomra mindig nagyon mesterkélt és abszurd, amikor egy katasztrófa kellős közepén borulnak egymás karjaiba a szerelmesek, és amíg együtt lehetnek és csókolózhatnak, addig minden a legnagyobb rendben van. Hab a tortán, hogy főszereplőink a terrortámadás napján ismerkednek meg, ergo vadidegenek, de még így is egymás nyakába borulnak a kollégium tetején, és miután sírtak a történtek miatt, smárolnak.
Eszembe nem jutna bámulni a lebombázott Budapestet egy kolesz tetejéről egy sráccal, akit aznap ismertem meg, majd hagyni, hogy megcsókoljon. De kinek a pap, kinek a paplan.

"Egy fénnyel teli nő mindent ragyogóbbá tesz, amit csak megérint."

Viszont ha ettől eltekintek, akkor azt tudom mondani, hogy egy nagyon különleges történet lapul a borító alatt. 

Amint elkezdünk olvasni, egy igazán érdekes helyzetbe csöppenünk, hiszen a történetnek konkrét megszólítottja van. A címzett pedig nem más, mint Gabriel Samson, Lucy első szerelme. Azáltal, hogy Lucy végig a fiúnak mesél, egy nagyon intim "beszélgetésbe" kerülünk, mintha a lány mellett állnánk és hallgatnánk, ahogy Gabehez szól és kérdez tőle. 

Ahogy szépen lassan rájöttem, miről is van itt szó, egyre jobban érdekelt és ragadott magával a könyv. Először naplónak, személyes levélnek hatott a történet, hiszen egy összetört szívű lány emlékszik vissza a fiúval töltött évekre, és kérdőre vonja mindazért, amit tett.

Említettem, hogy Lucy kérdez a fiútól, és pont az egyik ilyen kérdésnél ugrott be, hogy korábban akkor láttam karaktereket így szólni valakihez, amikor már elveszítették szerettüket.

"Örültél volna neki?"

Rájöttem, hogy ezek olyan kérdések, amikre Gabe már nem tud választ adni, és innentől kezdve teljesen más volt olvasni a könyvet. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy úgy fog végződni a történet, ahogy én azt sejtettem, így egyre idegesebben olvastam tovább, hogy kiderítsem, happy endet osztott-e a sors a fiataloknak vagy inkább készítsem a papírzsepiket. Utóbbi.

"Van valami a halálban, amitől az emberek élni akarnak."

Nagyon tetszett, hogy helyet kapott a művészet a történetben, hiszen Gabriel fényképezéssel foglalkozik, valamint Lucy és Gabe is előszeretettel olvas és idéz például Shakespearet vagy Homéroszt. És ha már irodalom, szintén nagyon tetszett a szerelem tűz-metaforája is, miszerint többféle szerelem létezik: például a szeretetteljes, békés és biztonságos kandallótűz vagy a mindent felperzselő, szenvedélyes futótűz, és így tovább. Santopolo ezzel felvetette a örökké tartó szerelem kérdését: vajon éghet-e az a tűz örökké? Valamint elgondolkodtat, hogy boldogok lehetünk-e, bármelyiket is választjuk végül.

A könyv első felében tehát Gabe és Lucy hirtelen kialakuló majd hasonló tempóban véget érő kapcsolatáról olvashatunk, viszont miután Gabe elutazik, Lucy életébe új férfi érkezik, méghozzá Darren, aki rendkívül odaadó, gondoskodó és mint kiderül, remek férj és majdnem remek apa. Lucy tehát teljes mértékben új életet kezd, azonban minden alkalommal, amikor Gabe egy telefonhívásra vagy egy gyors látogatásra visszatér, Lucy kételkedni kezd a döntéseiben és házasságában.

"Mindent a saját vágyaink és megbánásaink, reményeink és félelmeink szemüvegén át látunk."

Az a helyzet, hogy nem kedveltem meg szerelmi háromszögünk egyik karakterét sem igazán. 

Darrent egy nagyon jó embernek ismertem meg, és eleinte sokkal szimpatikusabb volt, mint Gabe, viszont miután feleségül vette Lucyt és gyerekeik lettek, egészen más emberré vált, ami miatt viszont fokozatosan megutáltam. 

Gabe esetében minden fordítva történt, őt az elején esett nehezemre elviselni. Nagyon önző volt, amikor elfogadta az állásajánlatot és egyedül döntötte el, hogy elutazik, hátrahagyva Lucyt és a lánnyal való kapcsolatát. Nyilvánvaló volt, hogy ő képes lenne - és képes is volt - feladni az igen komoly kapcsolatát a karriere miatt, miközben Lucytól elvárta, hogy tartson vele, feladva a karriert egy kapcsolat miatt. Aztán a történet vége felé megváltozott, és nagyon szimpatikussá vált számomra, így még most is nagyon fáj a szívem érte. Az ő karakterén keresztül mutatkozik meg az önzés problematikája és annak lehetséges következményei, hiszen kezdetben Gabe csakis magára gondolt, majd mikor már azt kívánta, bár ne tette volna, túl késő volt.

"(...) előhalásztam a napszemüvegemet. Nem akartam, hogy lássák a könnyeimet, ahogy te sem akartad, hogy lássam, hogy sírsz."

A történet középpontjában kétségtelenül Lucy karaktere áll, és ezen keresztül merül fel a könyv legfőbb problémája: az emberi döntések és azok időzítése. Vajon a saját sorsunkat tényleg mi irányítjuk? Vagy vannak dolgok, amin semmiképp nem változtathattunk volna még akkor sem, ha bizonyos pillanatban másképp döntünk? Élhetünk csak a pillanatnak nem törődve a jövő tervezésével?

Érdekes és elgondolkodtató kérdések ezek, amik tökéletesen megjelennek Gabe és Lucy, illetve a lány és Darren kapcsolatában is. Úgy gondolom, akarva akaratlan magába néz az olvasó és elidőzik az olyan kérdések felett, hogy mi igazán megbecsüljük-e azt, amink van, hogy miért halogatjuk azt, amit igazán el szeretnénk mondani, miért mondunk le inkább valamiről ahelyett, hogy küzdenénk érte vagy hogy egyáltalán jó helyen vagyunk-e.

"Tollas kis jószág a remény

Lelkünk ágára ül,

Fújja szövegtelen dalát,

És sosem némul el."

Habár a zárlatra számítottam, mégis nagyon rosszul esett, kisírtam a szemeimet és tudom, hogy most pár napig nem szeretnék új könyvbe kezdeni. Úgy döntöttem, négy mancsot adok a történetnek, viszont nagyon értékesnek tartom, tetszett is, és tuti, hogy az idei évem legmeghatározóbb történetei között lesz. 

Őszintén ajánlom mindenkinek, nagyon egyedi, gyönyörű és lenyűgöző történet, ami sokáig veletek marad. 

Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a 21. Század Kiadónak! 

Moly.hu-s adatlapot tettem IDE, legyen nagyon szép estétek és Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok Nektek!
Puszi,