Chris Colfer: Mesék Földjén 1. - A Kívánságvarázslat

Amikor az ikrek megkapják nagymamájuk féltve őrzött mesekönyvét, még nem sejtik, hogy hamarosan minden képzeletüket felülmúló világba lépnek majd be: a Mesék Földjére, ahol gyerekkori történeteik hősei életre kelnek. 

Alex és Conner nemsokára ráébred, hogy ebben a varázslatos világban az általuk oly jól ismert mesék folytatódnak: Aranyfürtöcske immár körözött szökevény, Piroska a saját királyságában uralkodik, Hamupipőke királyné pedig anyai örömök elé néz! Az ikrek tudják, hogy valahogyan haza kell jutniuk. De sikerrel járhatnak a legendás Gonosz Királynővel a nyomukban?

Hát mindjárt elolvadok ettől a zárlattól, olyan cuki volt!

A tizenkét éves ikerpár, Conner és Alex Bailey történetünk legelején éldegélik átlagos gyerekekhez illő mindennapjaikat: iskolába járnak, házit írnak, tanulnak, unatkoznak... vagyis, már aki unatkozik. Alex sosem, Conner pedig szinte mindig. Az édesapjuk elvesztését még mindig gyászoló testvérpár azonban születésnapjára nagymamájuktól azt a mesekönyvet kapja ajándékba, amiből a nagyi és az apukájuk oly sokat mesélt nekik. A Mesék Földjénről azonban kiderül, hogy nem csupán egy átlagos könyv, hanem egy átjáró abba a világba, aminek történetei végigkísérték az ikrek gyerekkorát. 

Mielőtt belemennénk a részletekbe, azt mondom, tekintsük meg a borítót! 

Szerintem nagyon szép és hűen tükrözi a történetet. A sárga-zöld fedél a mesevilág szereplőivel, épületeivel van díszítve, hiszen ezek a könyv lényegi elemei. Első ránézésre nem is vettem észre mindent rajta, de aztán alaposabban megnézegettem, és mindent felfedeztem az égig érő paszulytól, a rokkán át, egészen az üvegcipellőig. 

A borító mellett pedig mindenképp említést érdemel, hogy térképet is rejt a kötet, illetve csodaszép illusztráció várja az olvasót minden egyes fejezet elején. 

Eddigi könyvmoly-életem során azt vettem észre magamon, hogy nem tudok teljes mértékben azonosulni az olyan történetekkel, amik főszereplői 12-15 évesek. Tekintve, hogy lassan huszonkettő leszek, azt hiszem, ez érthető is. Ettől féltem a Kívánságvarázslat esetében is, hogy nem fog tetszeni, mert vagy nagyon gyerekesnek fogom találni, vagy nagyon abszurdnak. 

"Talán ha közelebb engednénk magunkhoz a tündérmeséket, könnyebben találnánk rá a saját történetünk 'boldogan éltek, amíg meg nem haltak' befejezésére."

Ez kezdetben így is volt, körülbelül a könyv feléig azt éreztem, hogy ez nem az én könyvem lesz. Számomra szokatlan volt, hogy néha igazi tizenkét éveseket láttam az ikerpárban, néha viszont kész felnőtteket, akik olyan kifejezésekkel dobálóznak, mint a politikai korrupciótól mentes világ. Lassúnak, vontatottnak is éreztem a történetet, és eléggé Jumanji-szerűnek a villogó, búgó, rejtélyes könyvvel, ami utat nyit egy másik világ felé. 

A könyv második fele viszont teljesen más volt. Miután Conner és Alex a titokzatos idegen naplója nyomán elindultak, hogy megkeressék a Kívánságvarázslathoz szükséges tárgyakat, felpörögtek az események. Kalandok jöttek kalandok után, innentől kezdve izgalmas, titokzatos és humoros volt a cselekmény.  

"- Ez eléggé sántít - vágott közbe Conner. - Miért bukkanak fel csak úgy a tündérek és teljesítik idegenek kívánságait?

- Foglalkozási kötelességből?"

Nekem nagyon-nagyon tetszik, hogy Chris Colfer nem igazán újraírni, sokkal inkább folytatni kívánta kedvenc mesehőseink történetét. Egy olyan világot hozott létre, ahol mindenki az, aminek megismertük, csupán eltelt jó néhány év, így már felnőtt emberek. Szintén nagyon szimpatikus volt számomra, hogy nem mindenki kapott totálisan rózsaszín és boldog "befejezést" Colfertől. Aranyfürtöcske például már több, mint tíz éve szökésben van, mert le akarják tartóztatni, Piroska pedig egy nagyon bolondos nővé érett, aki folyamatosan Jankóra akaszkodik, hogy vegye már el feleségül. Meg tudom érteni.
És ha már lúd, legyen kövér! Csupa olyan elemmel is találkozunk a történetben, amiket szintén jól ismerünk már, viszont központi szerepet nem kaphattak, hiszen nem emberek. Chris Colfer ezeket is gyönyörűen átültette a Mesék Földjén világába. Elég csak a Hétkrajcár Bankra, a Hattyúk tavára vagy a Kis Gömböc Édességboltra gondolnunk. Zseniális és nagyon mókás!
Sokat segített a tájékozódásban a kötet elején elhelyezett térkép. Időnként visszalapoztam hozzá, megkerestem, hogy a szöveg alapján éppen merre jár Alex és Conner, aztán megnéztem, hogy merre mennek majd tovább. Én nagyon jól elszórakoztam vele.

"- Odanézz, Conner! - szólt Alex levegő után kapkodva.  - Egy mézeskalácsház, egy igazi mézeskalácsház! Nézd, milyen elbűvölő!

- Azta - mondta Conner. - Már attól cukorbeteg leszek, ha ránézek."

A cselekményt még izgalmasabbá teszi, hogy a központi szállal párhuzamosan fut egy mellékszál is, amivel nyomon tudjuk követni a Kívánságvarázslatért versenybe szálló másik fél terveit és haladását. Ez azért tetszett nekem nagyon, mert mintha versenyt futna egymással a jó és a gonosz, párhuzamosan történt minden, és mindkét szálon ugyanazért küzdöttek a szereplők: a tárgyakat keresték, hogy aktiválják a varázslatot; ugyanakkor más-más cél vezérelte őket. A végén pedig egyesült a két szál, találkoztak a szereplők, de csak egyiküknek sikerült a varázslat. Nagyon izgi volt!

Az ikreket a történet végére nagyon megszerettem. Habár különbözőnek, szinte egymás ellentéteinek mutatkoznak be, kalandjaik során azt is megmutatják, hogy végtelenül szeretik egymást. Alex Bailey magányos farkas típus, aki inkább a könyvekkel barátkozik, mint az iskolatársaival és megszállottja a tündérmeséknek. Nagyon szeret tanulni, folyton szomjazza az új információkat, azt, hogy valami újat tudjon meg a világról. Conner Bailey a korábban felsoroltak szöges ellentéte: mindig, ismétlem, mindig elalszik a tanórákon, rengeteg barátja van a suliban és sokkal kevésbé érdekli a tanulás, mint a testvérét. Az azonban közös bennük, hogy mindketten nagyon szeretik a testvérüket. Sosem hagyták  volna el egymást a Mesék Földjén tett utazásuk során, végig együtt maradtak és egymást segítve, támogatva menekültek egyik veszélyes kalandból a másikba.

"- Szerinted nincs egy tündérkeresztanya-forródrót, amit felhívhatnánk?"

Óóóóó, és ez a zárlat! Ha valamit, akkor ezt imádtam a Kívánságvarázslatban. Literally mindent sejtettem már a történet végére, azt, hogy Breki valójában kicsoda, hogy hová lett az eltűnt Daliás herceg vagy, hogy kié a rejtélyes napló. Mint kiderült, felét rosszul sejtettem. Well done, Mancs. Very well done. Nagyon kellemesen csalódtam, mert kiszámíthatónak tűnt a történet, mégsem volt az. Izgatottan olvastam az utolsó oldalakat, sok dologra magyarázatot kaptam, nagyon tetszett a befejezés. De ami igazán lenyűgözött, az az, hogy Chris Colfer rávilágított arra, hogy miért is vannak tündérmeséink: a gyerekeknek szüksége van egy kis varázslatra. Mindezt összefűzte az ikrek világával, azzal együtt pedig az olvasóéval, hiszen mi is ezeken a történeteken nőttünk fel, mi is nagyon jól ismerjük Andersent és a Grimm testvéreket.

"Még a legegyhangúbb emberek is képesek meglepetést okozni. Ezt sose felejtsétek!"

Összességében azt gondolom, hogy habár nehezen indult be a cselekmény, végül nagyon izgalmas, szeretnivaló történet lett belőle. Még sosem gondoltam bele, hogy ha gyerekkorom hősei felett is eljárna az idő, akkor vajon milyen életük lenne. Lennének gyermekeik? Vajon Királyságokban élnének? Chris Colfer meginvitálja az olvasót egy ilyen világba, ahol kedvenc hőseink már nem teljesen azok az emberek, akik anno megették a mérgezett almát, szóba álltak idegen farkasokkal egy erdő mélyén vagy üvegcipellőben mentek bálba.

Én nagyon jól szórakoztam a Kívánságvarázslat olvasása közben, őszintén ajánlom mindenkinek, aki szeretné kicsit továbbgondolni a régi, már jól ismert történeteket! Tőlem ma négy mancsot kap Chris Colfer első regénye.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak! Nagyon jó élmény volt!
Köszönöm szépen, hogy itt voltatok velem ma is, nemsokára újra jelentkezem!
Puszi,