Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

Elbűvöl.

Ezek nem szerelmes levelek valójában. Akkor íródnak, amikor már nem akarok szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem kínoz többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhemet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy énekelem a szerelmes dalokat, hogy már nem Neki énekelem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, akkor a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis az lenne a dolguk. 

Jó ideje kinéztem már ezt a könyvet, és most, hogy már olvastam, haragszom magamra, amiért nem kezdtem bele korábban. Egy igazán különleges történetre akadtam a borító alatt, ma megosztom Veletek, hogy miért.

"Az életem olyan lett, mint egy horrorfilm."

A tizenhat éves Lara Jean Song Covey éldegéli teljesen átlagos mindennapjait: suliba jár, leckét ír, szabadidejében kötöget és olyan srácokba zúg bele, akiknél - szemmel láthatóan - esélye sincs. Hogy enyhítse szívfájdalmát, úgy dönt, hogy kiírja magából az érzéseit. Papírt és tollat ragad, majd szerelmes búcsúlevelet ír a srácoknak, amit aztán megcímez (MEGCÍMEZ!) és eltesz egy pávakék kalapdobozba, mondván, ő ezennel lezárta a dolgot magában. Ezzel egészen addig semmi probléma nincsen, amíg ezek a levelek rejtélyes módon el nem jutnak a címzettekhez.

Ejnye, Large. Ugye, hogy nem kellett volna megcímezni azokat a leveleket?

A történet tényleg egy cukormázba mártott szerelmi sztori egy lányról, aki eddigi élete során ötször volt szerelmes. Miután mind az öt jómadár megkapja a levelét, hárman a maguk módján lemorzsolódnak és máris van egy szerelmi háromszögünk, amit ha nem kapunk meg, tuti hiányoltunk volna. Nincs romantikus regény szerelmi háromszög nélkül! Azonban azt meg kell hagynunk, hogy ez nem az a tradicionális szerelmi háromszög, amiben két srác küzd a lány szívéért, mert itt igazából a srácok nem küzdenek: egyikük csak álpasi, másikuk meg nem hiszi el, hogy még mindig szereti őt Lara Jean. Szépek vagytok fiúk, mondhatom!
Olvasás közben azt vettem észre, hogy csak úgy fogynak a lapok a kezeim közül, és vészesen közeledem a befejezés felé. A fiúknak, akiket valaha szerettem egy nagyon könnyen olvasható könyv, amit részben köszönhet az izgalmas cselekménynek, részben pedig annak, hogy rendkívül párbeszédes. Nem találunk benne hosszú monológokat egy-egy szereplőtől, sem pedig végtelen leíró részeket arról, hogy Peter mennyire gyönyörű. Azáltal pedig, hogy a párbeszédek éltetik a cselekményt, nemcsak könnyen és gyorsan olvasható lesz, hanem sokkal jobban megismerjük a szereplőgárdát is. 

"Tudod, milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy alig bírod elviselni, és közben tudni, hogy ő soha nem fog ugyanígy érezni? Valószínűleg nem. Az olyan embereknek, mint te, soha nem kell ilyesmi miatt szenvedni."

Ha már a szereplőgárdánál tartunk...
Lara Jean a testvérsorban a második helyet foglalja el, így egyszerre terheli a nővérnek való megfelelés kényszere, valamint az, hogy jó példát mutasson a húgának. Miközben igyekszik mindkettőnek eleget tenni, próbál egyedül rendet tenni a magánéletében. Egy szorgalmas, kedves ugyanakkor félénk és nem túl bevállalós lányt ismerhetünk meg személyében, aki nem szívesen mozdul ki a komfortzónájából. Hamar megkedveltem őt, mert ironikusan tudott hozzáállni a kínosba forduló szituációkhoz, és még meglepetéseket is tudott okozni!
Szerelmi háromszögünk jobb sarkában a barna haj - zöld szem - gödröcske trió büszke tulajdonosa, Joooosh Sandersooon! Megmondom őszintén, Josh először nagyon szimpatikus volt nekem, odaadó, felelősségteljes, jó srácnak gondoltam. Azonban ahogy haladtam előre a cselekménnyel, fokozatosan veszítette el a rokonszenvemet. Továbbra is egy nagyon kedves és szerethető fiúnak láttam, csupán csak nem akartam, hogy Lara Jean happy endjében benne legyen. Én Peternek szurkoltam.
És már érkezik is a bal sarokból a lacross sztár, Peteeer Kavinsky!! Nagyon érdekes, hogy Joshsal ellentétben, Petert nem bírtam az elején, mert egy tipikus suli legmenőbbje, a focicsapat sztárja, a leghelyesebb on Earth karakternek mutatkozott be. Kellemesen csalódtam benne, mert ő pedig éppen azt bizonyította be a történet végére, hogy neki is vannak igazi érzelmei, ő is tud gondoskodó lenni és olyan srác, aki megbecsüli a barátnőjét.

"Ez nem olyan, mint a filmekben. Jobb, mert valódi."

Nagyon-nagyon-nagyon tetszett a történetben, hogy Jenny Han igazán közel hozza az célközönség világát a regény világához: úgy értem Trónok harca? Harry Potter? HBO? Starbucks és kocsmatúra? Ezek egytől egyig olyan dolgok, amik szerves részei a mai fiatalok mindennapjainak (kivéve a kocsmatúra, az azért nem minden nap, na!), valamint hatalmas pluszt ad ahhoz is, hogy a lehető legvalóságosabb legyen a történet.
Szintén nagyon szimpatikussá tette az írónőt a szememben az, hogy megmutatta, hogy a suli legmenőbb sráca is összejöhet egy olyan lánnyal, aki még a sítáborba is elviszi a kötögetni valóját. Egyáltalán nem kell a legmenőbb srácnak a legmenőbb lánnyal együtt lennie. Punktum.

"Mint amikor valaki bejelenti, hogy van egy vicces története. Úgy értem, mondja csak el, aztán majd én eldöntöm, hogy viccesnek találom-e, vagy sem."

Ami számomra a legtöbbet jelentette ebben a történetben az az, hogy középpontjában a család áll. Meglepetés volt számomra, de nagyon jó érzéssel töltött el, hogy egy fiataloknak szóló regény háttérbe szorítja néha a szerelmi szálat, és előtérbe helyezi a családi életet. Rohanó világban élünk, sokszor megfeledkezünk arról, hogy mennyire fontos időt tölteni a szeretteinkkel, azt mondani, Köszönöm! vagy azt, hogy Szeretlek!. Boldogan olvastam a Song Covey család mindennapjairól, a szokásaikról és hagyományaikról. Mindenkit a szívembe zártam: Margot, aki még Skóciából is vigyázni akart a húgaira; a kilenc éves Kittyt, aki még gyermeki őszinteséggel és tisztasággal kimondja a véleményét, legyen szó bármiről; és az apukát is, aki igyekezett mindent megadni a lányainak. Beinvitálják az olvasót a házukba, így jelen vagyunk, amikor Margot főiskolára megy, amikor kiválasztásra kerülnek a karácsonyi sütemények és minden olyan pillanatban, ami kis családjuk életében nagy jelentőséggel bír.

"Holtbiztos, hogy szeretem."

Rég olvastam olyan könyvet, ami ennyire jól esett volna. Annyira jó volt, hogy mindenféle természetfeletti elem és varázslat nélkül csak belefeledkezhettem egy teljesen valóságos történetbe. Azt hiszem, ezért tetszett annyira: mert olyan valóságos volt. Jenny Han egy igazán egyedi történetet alkotott, melyben bőven találunk szeretetet, humort, titkokat, hazugságot és természetesen szerelmet is. Kétségtelen, hogy megkapja az öt mancsot!

A könyvet hálásan köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!
Moly.hu-s adatlapot az itt-re kattintva találsz, köszönöm szépen, hogy itt voltál!
Találkozunk legközelebb,