Christelle Dabos: A tükörjáró 2. - Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban

A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derül fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, mint hogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. 

Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.

Az Ezerarcú áldja Molnár Zsófiát ezért a fordításért!

Mint ahogy azt egy éve megírtam, A Tükörjáró első része a kedvenc könyveim közé avanzsálta magát. Azóta tűkön ültem a folytatásért, ami végre itt van, elolvastam és meg kell mondanom, hogy úgy el vagyok varázsolva, mint a Holdvilág elrabolt lakói. 

!!! SPOILER !!!
Képtelen vagyok eseményleírás nélküli kritikát írni erről a könyvről, ezer bocsi.

Ott tartottunk tehát, hogy muzeológus animistánk, Ophélie nemsokára férjhez megy a karótnyelt és komor főkincstárnok úrhoz, Thornhoz. A sarki érdekházzasság esküvői készületeit azonban megakasztja néhány nagyon furcsa eset, a Holdvilág egyes lakóinak ugyanis nyoma veszik. A fő cselekményszál eköré épül, azonban megszámlálhatatlan másik vonalon is fut a történet: megismerjük Ophélie életét a Légvárban, hogy hogyan válik belőle másodmesélő, majd főolvasó kisasszony, de Thornt sem hagyjuk magára, vele tartunk az eltűntek után való nyomozásban és még az Ophélie családjával való nagyon kínos, erőltetett vacsorára is elkísérjük. Mindezek mellett pedig ármány, hazugság és összeesküvés őrzi kedvenc szereplőink minden cselekedetét és ez az, amitől év végén biztosan 2019 legjei közé fogom sorolni A tükörjáró második részét.

"Nem is tudom, mitől rettegek jobban (...) Hogy soha nem fogok hozzászokni az 

itteni élethez, vagy inkább attól, hogy végül szép lassan megedződöm."

A kötet borítójáért már tavaly is imádkoztam. Annyira boldog vagyok, hogy megtartották az eredeti fedeleket, mert olyan gyönyörűek, hogy szinte vétek lett volna újakat terveztetni helyettük. Sajnos a könyv lapjai elég vékonykák, de még így is nagyon vastag a kötet és erősebb lapokkal még dundibb lenne, szóval megértem és elnézem a gyenge papírt.

Ha jól emlékszem, felkiáltottam örömömben, amikor megláttam a kötetben az illusztrációt. Hát erre vártam! Már A tél jegyeseinél is említettem, hogy ha valami, akkor ez a világ megérdemli, hogy megrajzolják, és végre! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Már csak azt remélem, hogy valami nagyon menő rendező felkarolja a könyvet és egy olyan adaptációt készít, ami méltó lesz Ophélie és Thorn történetéhez.

"Bántani sokféleképpen lehet másokat."

Emlékszem, hogy az első kötetre sokan mondták, hogy unalmas, semmi nem történik 580 oldalon keresztül, a cselekményt lassúnak és vontatottnak ítélték. Na, Nektek nem ajánlanám a második részt. Történetünk ugyanis nem sokkal pörgősebb, mint kis testvére, hasonlóan kimért tempót kapott ez a 660 oldal is, én viszont továbbra sem gondolom, hogy unalmas lenne. Sőt! Nagyon-nagyon izgultam, hogy kivel mi fog történni, és pont a nyugodt tempó volt az, amitől bármelyik oldalon váratlanul fordulhatott a kocka. A Holdvilág fontos embereinek rejtélyes eltünedezése pedig egy olyan pluszt is hozzáadott az alapizgalomhoz, amitől folyamatosan az elkövető után kutattam, minden párbeszédbe nyomokat képzeltem és nehezen osztottam bizalmat még a legjelentéktelenebb szereplőknek is.
Azt hiszem, A tükörjáró-sorozat hangulatát egy külön jelenségként kellene kezelnünk. Leírhatatlan számomra az a különös kedélyállapot, ami rámszállt, ahogy elkezdtem olvasni. Feszültséggel teli, gyanús, ködös, amitől annyira beleolvadtam a történetbe, hogy néha azon kaptam magam, hogy amikor Thorn rándított egyet a vállán, akkor én is lemásoltam a mozdulatot. Mondjatok még egy könyvet, ami ilyen hatással van az olvasójára. Nem megy, ugye?

"Nincs veszélyesebb, mint egy mellőzött művész."

Mivel vizsgaidőszak van/volt, illetve Prológusi kötelezettségeim is határidőre készülnek, nem volt időm arra, hogy újraolvassam A tél jegyeseit. Éppen ezért nagyon hálás voltam, amikor kinyitottam a kötetet és láttam, hogy visszatekintő vár a történet elején. Egy pillanat alatt előhívta az első könyv eseményeit: eszembe juttatta, mire is képes egy Animista, hogyan működik az olvasás, mi az a Légvár és még számos olyan dolgot, mint például a Lovagot és annak aprócska bűnét, mellyel a kihalás szélére sodort egy egész klánt. Jaj, de jó volt az első kötet is!
Ha már a szerkezetnél tartunk, meg kell említenem, hogy a cselekmény mellé emléktöredékeket is kapunk, amelyek néhány fejezetenként "megszakítják" a történetet. Eleinte zavart okoznak az olvasó fejében, nem értettem, hová valók, de minél több ilyen emlékfoszlányt olvastam el, annál inkább sikerült a helyükre tennem őket. Természetesen az utolsó lapig nem derült ki, kinek az emlékei is ezek, és mivel nagyon jól játszik Dabos a szavakkal, minden feltételezésem tévesnek bizonyult. Mily meglepő, gratulálok Mancs, igazán szép teljesítmény.

"Egyetlen szívdobbanás is elegendő volt arra, hogy felmérje,

időbeliségükben mekkora szakadék választja el kettejüket egymástól:

az örök életű halhatatlant és a halandó embert."

Ahhoz, hogy ezek az emlékek működjenek, nem csupán Dabos írói képességei kellettek, hanem Molnár Zsófia játéka is a szavakkal. Falcsik Mari után - ő felelős a Caraval gyönyörű mondataiért - ő nyűgözött le a legjobban. A tükörjárónál fontos, hogy a szójátékokat is sikerüljön átadni az olvasónak, különben elveszik a cselekmény jónéhány fontos eleme. Minden elismerésem, tényleg. Majd amikor olvassátok a könyvet, figyeljetek oda kicsit a mondatokra, a szóhasználatra, mert valami csodálatos.

"(...) egy óvatlan mozdulat, és körülötte a lét elpattan, mint ablakon a jégvirág."

Végül pedig térjünk rá a mi drága szereplőgárdánkra, akik között a szakadt inastól kezdve, az előkelő grófon át, egészen a családfőig minden van. Nem tudom elmondani, hogy mennyire imádom, hogy egyik karakter sincs még a közelében sem annak, hogy tökéletesnek mondhassam. Mindenki tele van hibával, hol külsejét, hol pedig a lelkét tekintve. Azt gondolom, hogy ez az olvasóra is jó hatással lehet, hiszen elgondolkozunk az elfogadás, az empátia dolgán.

Azt sem tudom, kivel kezdjem a sort. Ophéliet és Thornt is végérvényesen és visszavonhatatlanul a szívembe zártam.
Kis Animistánk már az első kötetben hatalmas fejlődésen ment keresztül, hiszen rongyos, ügyetlen lánykából egy mondhatni önálló nő lett, aki képes meghozni a saját döntéseit. Na hát, ha azt fejlődésnek neveztem, akkor most nem is tudom, hogy fogalmazzak. Ophélie felnőtt. Egy ponton ő is, és a családja is rájön, hogy többé már nem az az animai kislány, akinek a sorsáról egy csapat Matróna dönthet. Megtanult bánni az emberekkel, de ami talán még fontosabb, megtanulta hallatni a hangját.  A könyv egyik legerősebb jelenetének tartom, amikor maga a családfő, a nagyságos Faruk térdel Ophélie előtt és szinte könyörög, hogy mondja meg, mit tegyen. Imádtam.
Aztán itt van a mi rideg Thornunk, aki nem hisz a sorsban, csak a valószínűség-számításban. Továbbra is megfejthetetlen karakter számomra és néha úgy érzem, hogy Thornnak először önmagát kellene megfejtenie ahhoz, hogy az olvasó közelebb tudjon kerülni hozzá. Ophélie olyan érzéseket, tapasztalatokat és élményeket hozott az életébe, amivel korábban nem találkozott, így neki is szokatlan nagyon sok minden. Éppen ezért szívmelengető, ahogy próbálkozik, látjuk, hogy egyre fontosabb neki Ophélie, még ha ezt kifejezni nem is mindig tudja. Thorn miatt nagyon vártam ezt a kötetet, és most csak ismételni tudom magam: Thorn miatt alig várom a harmadik könyvet.

"Ja, jut eszembe: szeretem."

Nagyon érdekes, hogy Berenildeben és Archibaldban nem bíztam az első könyvben. Berenilde számomra bizonyított, és végül Archibald is, de neki nehezebben szavaztam szimpátiát. A történet elején ugyanis a hobbi nőcsábász nagyon gyanús nekem, hol barátként, hol pedig ellenségként viselkedik. Sokszor keresetlenül őszinte, ami szintén nem könnyítette meg a helyzetét. Úgy vettem észre, hogy Ophélie is hasonló cipőben jár vele kapcsolatban, hiszen egy ponton a történetben neki is el kellett döntenie, hogy bizalmat szavaz-e neki, és akkor vele együtt döntöttem én is.
Mindenesetre A tükörjáróban jobb, ha vigyáztok mindenkivel, mert senki sem az, akinek elsőre megismeritek! Viszont ahányféle szereplő, annyiféle tanulság: figyeljetek oda rájuk, mert elgondolkodtatnak barátság, hatalom, hazugság és szeretet dolgán.

"Az igazság súlyos teher, és ezt a terhet nem mindenki bírja el."

Nagyon sajnálom, hogy most azt kell mondanom, hogy alig várom a befejező kötetet. Nem akarom elengedni ezt a világot és a szereplőit, annyi minden van, amiről még tudni szeretnék. (Update: Kiderült, hogy már készül a negyedik kötet is, szóval jó hír, még egy darabig nem kell elköszönnöm a történettől!) Az utolsó oldalakon Ophélie is előrevetíti nekünk, hogy mit is várhatunk a Bábel emlékezetében: hallani fogunk még az Ezerarcúról, a Pártfogókról és arról a bizonyos Másikról, akiről nagyjából hatezer kérdésem van még.
Kivétel nélkül mindenkinek ajánlom ezt a könyvet és az egész sorozatot. Sehol máshol nem találkoztok ilyen hangulattal és világgal, ilyen szereplőkkel és történettel, és én szeretném, ha ez minél több emberhez eljutna.

Kedves Kolibri Kiadó, hálám örökké üldöz ezért a kötetért Benneteket! Köszönöm!

Tettem IDE egy moly.hu-s linket, ha további értékelésekre és infókra vágytok, IDE pedig egy megrendelős linket arra az esetre, ha meggyőztelek! Ja, és INNEN tessék elkalauzolni magatokat a Prológusra, mert nagyon menő Főgonoszos hetünk van, nézzetek be hozzánk!

Találkozunk legközelebb, sziasztok!