Ryan Graudin: Invictus - Az idő gyermeke

Farway Gaius McCarthy az időn kívül született egy XXIV. századi időutazó anyától és egy ókori gladiátor apától, így egész léte dacol a természet törvényeivel. Álma, hogy ő is időutazó lehessen, de megbukik a záróvizsgán, így be kell érnie a kapitánysággal egy kalózhajón, amellyel a feketepiacra szánt kincseket rabolja össze a múltból. Vele tart a legjobb barátja, a zseni és kocka mérnök, Gram, a színes hajú történész, Imogen - akik titkon szerelmesek egymásba - és az orvos Prya, akitől pedig Farway lélegzete akad el minden pillanatban.

Egyik bevetésükön, a süllyedő Titanicon találkoznak egy Eliot nevű titokzatos lánnyal, aki mintha mindig előttük járna egy lépéssel, és drámai titkokat őriz, amelyek az első perctől meghatározzák Far életét. Eliot, aki pontosan tudja azt, hogy a történelem nem olyan megváltoztathatatlan, mint amilyennek látszik, őrült vágtába kezd Farwayjel és legénységével az időn át, hogy helyrehozzanak bizonyos dolgokat, amíg még van rá lehetőség.

Ryan Graudin fantáziája brutális.

A 2400-as években, a Világköztársaság fővárosában, Centrálban kalandozunk éppen, ahol is elkísérjük a tizenhét éves Farway Gaius McCarthy-t a szimulációs záróvizsgájára, melynek sikeres teljesítésével Rögzítő lesz és megvalósíthatja legnagyobb álmát, miszerint körbeutazza a múltat és megtalálja édesanyját annak eltűnt legénységével együtt. Ez mind megtörténhetett volna, Far azonban hiába osztályelső, elbukja a vizsgát. Hogy önhibájából-e vagy sem, azt derítsétek ki, de segítek egy kicsit: nem. Az akadémiáról kirúgják, a második esély viszont még aznap kopogtat. Ajánlatot kap egy illegális űrhajó illegális kapitányi pozíciójának betöltésére, amelyet Farway gondolkodás nélkül elfogad. Barátaival birtokba veszi vadonatúj gépét, az Invictust, majd közel egy évnyi tolvajlás után a múltban, találkozik egy ismerős arccal, ami habár nagyon szeretné, nem az édesanyja, hanem valaki más... 

"(...) hiába vagy te rendíthetetlen, a világ sosem az."

Még mielőtt azonban részletekbe merítkeznénk, nézzük meg a kötetet kívülről.

Szeretem azokat a borítókat, amelyek elemeit utólag nézegetve el tudom helyezni a történetben. Az Invictusé pontosan ilyen: látom benne a Rácsot, valamint az Elenyészt és legnagyobb meglepetésemre szinte pontosan olyanok, mint amilyennek képzeltem. 

A betűtípus és a szövegrendezés is nagyon mutatós így, hogy nem az uncsi, vízszintesen egymás alá írt szerző-cím-alcím megoldást választották. 

És ha ezt a csodálatos borítót felnyitjátok, a történet, ami alatta van.... Fe.no.me.ná.lis.

"Amikor látod, milyen iszonyú nagy a történelem, rájössz, milyen kicsi vagy."

Még mindig keresem a megfelelő szót, amivel leírhatnám ezt a cselekményt. Nagyon izgalmas volt, mégis úgy érzem, nem ez a jó kifejezés. A történet határozottan az olvasó kíváncsiságára épít: végtelen mennyiségű kérdést tesz fel, miközben a válaszokkal fukarkodik. Mondanom sem kell, kirángatott az olvasási válságomból, amivel az utóbbi hetekben küzdöttem. Végre hosszú órákon át csak olvastam, nem törődtem a külvilággal. Semmi más nem érdekelt, csak Farway McCarthy és legénysége.

Tudjátok, milyen a sci-fi műfaja, néha elég megértenünk az adott világ működését, nemhogy még a rejtélyeket is mi oldjuk meg! Nos, az Invictus belőlem előhozta a magánnyomozót és megállás nélkül találgattam: próbáltam rájönni, hogy mi a cselekmény mozgatórugója. Mindezt inkább kevesebb, mint több sikerrel. 

"A világnak a méz miatt hiányoznak a méhek, nem a fullánkjuk miatt."

Nem fogok hazudni, ez a történet bonyolult. A könyv háromnegyedéig szinte válaszok nélkül kavarogtam az események között. Nagyon oda kellett figyelnem minden apró dologra, éreztem, hogy itt az égvilágon minden összefügg. Már-már felemésztett a kíváncsiság, amikor végre megkaptam az első válaszaim, viszont ez nem igazán enyhítette, sokkal inkább súlyosbította a helyzetem. A történet megoldása ugyanis annyira komplex, hogy ezt nem lehetett az utolsó három oldalra hagyni, hogy mindenki gyorsan egymás nyakába boruljon és bekövetkezzen a boldog vég. Imádtam, hogy részletesen kidolgozott elméletek kerültek elő, amelyek legalább annyira lehetetlenek voltak, mint amennyire passzoltak Graudin világához. Így hát belevetettem magam a versenyfutásba az idővel és az Elenyésszel, ami az idei évem eddigi legizgalmasabb száz oldala volt. 

Nem tudom mondtam-e már, de mindig félelemmel ülök le egy sci-fivel, mert attól tartok, hogy nem fogom érteni, ezáltal pedig nem fog érdekelni a könyv. Az Invictus az élő példa, hogy létezik élvezhető történet is a műfajban. Nemhogy érdekelt, de szomjaztam a Világköztársaság és Centrál minden egyes kis részletére, magával ragadott a kötet hangulata: múlt, jelen és jövő kísért minden fejezetet. Sosem gondoltam így az időutazásra, ahogy azt Graudin megálmodta, talán ezért is szerettem ennyire: új volt és egyedi. 

"A múlt az a súly, amelyet az emberiségnek hordoznia kell,

a gyökérzet, amelyet nem mi választottunk, hanem az választott minket."

Mindig megemlítem, ha különösen szép fordítással találkozom, erre valahogy ki van élezve a szemem olvasás közben. Ez most sem lesz másképp, emelem kalapom Bihari György előtt ezért a négyszáz oldalért. És mivel bizonyíték nélkül nincs ítélet, hadd prezenzáljak egyet az Invictus überkirály fejezetcímei közül:

Jársz te még a tegnapban

HOW AMAZING

Illetve lépten-nyomon megálltam elidőzni egy-egy szókapcsolat felett, hogy megcsodáljam, milyen szépek: borotvakések leselkedtek a szótagokban, a feketeség éhesen zihált; vaaagy a hideg éjszaka üvölt lentről, hegedűszóval aláfestve, amelyet semmilyen párna nem képes elnémítani. 

Ah, gyönyörű. 

Szintén nagyon jól jöttek a lábjegyzetek, amik az adott korok ruházatát, épületeit vagy idegen szavait magyarázták. Így nem éreztem magam kívülállónak, gördülékennnyé tették az olvasást. Szeretem, ha a mi világunkból is találok apró darabkákat a történetekben, így el voltam varázsolva, amikor Farway és társai a 21. századi Vegasban buliztak és a Bellagioban megcsodálták Fiori di Como kétezer üvegvirágát. Rákerestem a neten, amikor ehhez a részhez értem, és elképzeltem, hogy kedvenc időutazóim ott barangolnak. Nagyon szuper volt.

"Elrabolhatnak tőled valamit, ami sosem volt a tiéd?"

A szereplőket egytől egyig nagyon megszerettem.

Eliottal nem voltam kibékülve a történet elején, mert mindenféle elméletem volt arról, hogy hogyan fog tönkretenni barátságokat és szerelmeket a többiek között, de végül tévedtem, amiért hálám üldözi az írónőt. Megmutatta, hogy nem csupán egy alattomos betolakodó, hanem egy megbízható barát, aki azért cselekedett úgy, ahogy, mert többet tudott, mint a többiek. Ne ítéljetek elsőre, Eliot is szerethető figura, csupán nem ebből a világból érkezett.

Farway McCarthyt imádom. Vakmerő és mer kockáztatni, mégis minden lépése mögött logika és megfontoltság van, ami nagyon érdekessé teszi a karakterét. Szerettem, hogy gyengének is láttam, megtörtnek és kétségbeesettnek, ugyanakkor olyan erősnek is, mint senki mást a történetben. 

A többieket is a szívembe zártam a hóbortjaikkal együtt, Gramet a rubik kockáival, Priyat a BB fülhallgatójával és Imogent a hajszínező krétáival. Szeretem, ha a szereplőknek is vannak ennyire emberi dolgaik, amikről megismerhetem őket. Igazivá lesznek tőlük. 

"A bizalom kötéltánc. Most már tudod, hogy elkapnálak."

A zárlat miatt egyszerre voltam boldog és végtelenül szomorú, nem tudtam nem sírni rajta. Na jó, igazából szétbőgtem a fejem, mert az én kis kedvenc szereplőim igazán nem ezt érdemelték. 

Nagyon sajnálom, hogy nem spoileresen írok, mert így nehéz elmondani, mennyire imádtam. Ha olvastok már egy ideje, akkor tudjátok, hogy nehezen választok kedvenc könyvet magamnak, és noha alszom még rá egyet, majdnem biztos vagyok benne, hogy holnap kedvencelni fogom molyon az Invictust. 

Nagyon szépen köszönöm a kötetet a Maxim Könyvkiadónak! Fantasztikus élmény volt!

ITT megtaláljátok az Invictus molyos adatlapját, INNEN pedig meg is tudjátok rendelni, amit melegen ajánlok, mert nem fogjátok megbánni!

Köszönöm, hogy itt voltatok, hamarosan újra jelentkezem!