Dan Wells: Partials - Részben ember (Részlegesek 1.)

Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel - az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel - folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.

Kira Walker, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot - amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Ide a folytatással!

A könyv első mondata azonnal elhelyez minket időben, miszerint a 70-es évek végén járunk... Nem, nem az 1970-es, hanem a 2070-es évek végén. Ekkorra már az emberiség számos csatát megvívott,  melyek közül számunkra kettő jelentős: az Elszigetelési Háború és a Szakadás. Előbbi egy emberek vs. emberek háború volt, hatalmak harca és egyben a Részlegesek születésének jeles eseménye. Utóbbi pedig éppen arra utal, hogy ezek a gondolkodásra és érzelmekre képtelen, gyilkolásra szánt gépek egy nap az emberek ellen fordultak, így mára már mindössze negyvenezer emberi lény maradt az egész világon. Csakhogy nem csupán a Részlegesek gyilkolták a népességet, hanem egy RM nevezetű vírus is, ami tizenegy évvel ezelőtt valóságos futótűzként terjedt szét minden városban. Akit a Részlegesek nem tudtak megölni, velük a vírus végzett, nagyon kevés kivétellel. Az egyik ilyen túlélő a mi főszereplőnk, Kira Walker is, egy tizenhat éves orvostanhallgató. 

Kira minden erejével azon van, hogy megtalálja az RM ellenszerét, hiszen anélkül minden újszülött gyermeket el fognak veszíteni. Ahogy tizenegy éve minden egyes alkalommal. A lehetetlent nem ismerő lány felteszi az életét a gyógymód felkutatására, versenyt fut az idővel, szembeszáll a Védelmi Hálózattal, a Szenátussal és ha kell, a Részlegesekkel is, de mindenáron megtalálja a vírus ellenszerét. 

"Az első emberi lény vagyok, aki kommunikál egy másik fajjal tizenegy éve,

és az azt mondja nekem, hogy fogjam be."

Mielőtt kinyitnánk a könyvet, pillantsunk rá a borítóra.

Szerintem nagyon menő, és bár ezen a képen nem látszik, de Kira fényes réteget kapott, ami ugyebár minden könyvnek jól áll. Abszolút disztópiás, világvége-hangulatot áraszt, és külön öröm, hogy a következő két kötet is nagyon szépen passzol ehhez, így az egész borítócsalád gyönyörű és polcra való.
Szinte már meg sem említem (de, azért de), mennyire hálás vagyok a háttal álló alakért. Teljes mértékben a fantáziámra hagyatkozom olvasás közben, ahogy szeretem.

"Kövessünk el egy jó kis árulást."

A cselekmény hiperszuper izgalmas volt, de tényleg, már az első mondat elolvasása után legalább ötmillió megválaszolatlan kérdésem lett. Válaszokat keresve, mohón szeltem a lapokat tovább, miközben azon gondolkodtam, hogy én mégis miért nem olvastam el már jóval korábban ezt a könyvet? 

Azt gondoltam, hogy egészen kiszámítható lesz majd a történet, és annak ellenére, hogy Kira a szemem láttára rakja össze a kirakós darabjait az RM-ről és a Részlegesekről, valahogy meg fogom előzni, és én előbb megoldom a rejtélyt, mint ő. Hát, ez nem igazán jött be. Minden áldott alkalommal, amikor már úgy éreztem, hogy na most, most sikerülni fog!!!, mindig történt valami, amitől én a kardomba akartam dőlni, Kira pedig kezdhette elölről a munkáját. Hát milyen egy fordulatos cselekmény, ha nem ilyen? 

Olvasás közben egyszerre éreztem magam insidernek és outsidernek, hiszen egyrészt Kirával együtt fedezzük fel a vírust, miközben a történet szakaszokra van osztva, így az olvasó többször is találkozik olyan oldallal, amire csupán annyi van írva, hogy Három hónappal később... Azt éreztem, kihagytak valamiből és rögtön tudni akartam, hogy miből. El sem tudjátok képzelni, mennyire izgultam olvasás közben. 

"A boldogság a legtermészetesebb dolog a világon, ha megvan,

és a leglassabb, legfurcsább, leglehetetlenebb dolog, ha nincs."

A szereplőgárda számomra olyan volt, amit elvárok egy történettől: szeretem, ha vannak olyan szereplők, akiket imádok és vannak olyanok is, akiket agyon tudnék ütni egy péklapáttal. A Partials habár bővelkedett az utóbbiban, mégis voltak karakterek, akik meglehetősen a szívemhez nőttek. Például maga Kira Walker. Nekem nagyon szimpatikussá vált már az első oldalakon, főleg talán azért, mert nem volt hajlandó beletörődni, hogy meghalnak az újszülöttek, miközben szinte mindenki más képes volt továbblépni ezen. Nagyon bátor és okos lány, sokkal okosabb, mint a felnőttek többsége a történetben. Én mondom, Kira még sokra viszi a következő két kötetben!

A másik karakter, akit valamiért nagyon megszerettem, az Jayden volt és azt hittem, hogy megszakad érte a szívem a történet végén. Szomorú vagyok és haragszom Dan Wellsre, miközben elismerésem, hogy nem kímélt sem jót, sem rosszat ebben a történetben.

"A megpróbáltatásaim erősebbé tesznek."

Akit valahogy képtelen voltam elviselni, az Marcus volt. Irritált, hogy állítólag szerelmes Kirába, elképzelte már a jövőjét is a lánnyal, és mégis, amikor támogatni kellene őt, akkor inkább félreáll. Amikor pedig újra találkoznak, megpróbálja bevetni a kiskutyaszemeket és megjátszani az "igazad volt, veled kellett volna mennem" kártyát... Hol is van az a péklapát? 

A Szenátustól is végig futkosott a hátamon a hideg, a leggonoszabb emberek ülnek azokban a székekben, akiknek csak az irányítás a fontos. Ők ellenszenvre lettek teremtve és én boldogan megszavazom ezt nekik!

"- Szerencséd, hogy kajáról álmodtál lányok helyett.

- Hímnemű vagyok - dörzsölgette Marcus a szemét. - Ötven százalék volt rá az esély."

Őszintén megmondom, nekem nagyon bejött úgy látni a mai világunkat, ahogy az a lapokon meg volt írva. Tisztán a szemem előtt voltak a lepusztult városok, az épületek és ahogy az indák teljesen körbeölelik őket, az elhagyott autók és az üres házak is, amikben már csak vadon élő állatok laknak. Pont, mint ahonnan kihalt a civilizáció. Maga a vírus is nagyon jól ki lett dolgozva, a felépítése, a lefolyása, a gyógymód rá... Szóval minden tényleg nagyon egyben volt. 

Ide kapcsolódóan el kell még mondanom, hogy számomra valahogy még a szóhasználat is nagyon passzolt. Nem volt túlságosan finomkodó, de nagyon elvadult sem, én abszolút elképzelhetőnek tartom, hogy az emberi faj utolsó negyvenezer példánya ilyen szóhasználattal éljen a mindennapjaiban. 

Ja, igen! És még valami. Nagyon örültem, amikor megláttam, hogy az angol nyelv szóvicceit meg sem próbálták lefordítani vagy magyarosítani (például az Animalhattan szót), hanem inkább lábjegyzetben megmagyarázták azoknak, akik esetleg nem értik. Így kell ezt csinálni! 

"Furcsa, mi? (...) Annyit mondtak, hogy úgy néznek ki, mint mi,

és aztán egyszerűen csak... Úgy néznek ki, mint mi."

Nagyon örülök, hogy az elképzelhető legminimálisabb romantikával találkoztam a történetben. Őszintén megmondom, nekem nem is hiányzott, pláne úgy, hogy Marcust utáltam. A legkevésbé akartam róla és Kiráról olvasni és nagyon remélem, hogy a következő könyvekben sem fognak túlságosan összemelegedni. Én a kezdetektől fogva mást szántam a lánynak, és ha Kira az én kiválasztottamé nem lehet, akkor bizony senkié se legyen! 

"Sosem felejtjük el a múltat, (...) és sosem mondunk le a jövőről."

A befejezés pedig nagyon szépen átvezeti a történetet a következő kötetre, érezhető, hogy folytatás következik, mégis egy szakasz lezárult, a második könyvvel pedig elkezdődik egy újabb.

Összességében elmondhatom, hogy imádtam a Partials-t, minden disztópia-rajongónak kötelező olvasmány!

Hálásan köszönöm ezt a szipiszupi könyvet a Fumax Kiadónak! Molyos adatlapot pedig ITT találtok, ha még tájékozódnátok a könyvről!

Csodaszép hétfő estét kívánok, sziasztok!