J. L. Armentrout: Obsession - Függőség

Megperzsel.

Hunter könyörtelen bérgyilkos. A Védelmi Minisztérium szoros megfigyelés alatt tartja, de ez nem zavarja, hiszen az a feladata, hogy végezzen a rosszfiúkkal. Ideje nagy részében imádja a munkáját. Egészen addig, míg nem mindennapi feladatot kap: meg kell védenie egy embert az arumok egyik halhatatlan ellenségétől.

Serena Cross egy szavát sem hiszi a legjobb barátnőjének, aki azt állítja, hogy a saját szemével látta, ahogy egy befolyásos szenátor fia átváltozott valami... természetfelettivé. Ugyan ki hinne el ekkora sületlenséget? Serena azonban hamarosan szemtanúja lesz annak, hogy a barátnőjét meggyilkolja egy idegen, és ezáltal egy olyan világba csöppen, ahol egyesek ölni is képesek azért, hogy a titok titok maradjon. 

Annak ellenére, hogy másfélék, Hunterben szenvedélyes vágy ébred Serena iránt, ezért az arum a maga számára is meglepő dolgot tesz: megszegi az eddigi életét irányító szabályokat, és szembeszegül a munkaadóival Serena biztonsága érdekében. A kérdés csak az, hogy vajon az idegenek és a kormányzat jelenti Serena számára a legnagyobb fenyegetést... vagy maga Hunter?

Meh. Meglehetősen csalódott vagyok. 

Tudni kell rólam, hogy nagy rajongója vagyok az írónőnek, így nyilván a Luxen-sorozatnak is. Mint hűséges Luxen rajongó, természetesen mérhetetlen ellenszenvet éreztem az arumok iránt, éppen ezért kíváncsian ugrottam neki a Függőségnek. Tudtam, hogy ebben a történetben az arumok lesznek a jófiúk, így nagyon érdekelt, hogy hogy is fogok érezni olvasás közben, min fog változtatni a történet. Most, hogy elolvastam, azt kell mondanom, hogy nem sok mindenen. Tulajdonképpen csak annyin, hogy már nem tekintek főgonoszként az arumokra, de még mindig inkább luxen párti vagyok. #teamDaemon

"Már ezerszer megbeszéltük, mi vagyok. Én sem mászkálok fel-alá azt motyogva, hogy te ember vagy."

A közel négyszáz oldalnyi történet cselekménye igencsak szegényes. Egyik főszereplőnk, az aranyhajú, huszonhárom éves Serena Cross legjobb barátnőjével, Mellel üldögél egy bárban, aki elmondja neki, hogy a pasija egy villanykörtévé változott a szeme láttára. Serena természetesen nem hisz neki, azonban hazafelé menet, a bár parkolójában végignézi, ahogy szegény Melt megöli egy idegen. Ezek után Serena a birtokába jutott információ miatt veszélybe kerül, így megékezik a szuperdögös, lélegzetelállító, extrakék szemű Hunter (még a neve is rosszfiús, right?), hogy megvédje a lányt attól, hogy barátnője sorsára jusson. 

Lényegében ennyi. Ezen kívül még néhány kisebb harc, egy fő csatajelenet, és a megmenekülés Hunter testvérének házába. A könyv - kis túlzással - maradék háromszáz oldalát pedig a túlfűtött, erotikus jelenetek adják. 

"Hunter hallgatott, és pontosan úgy nézett ki, mint mindig: az észvesztően jóképű és a komoly furcsa kombinációja, ami kezdettől fogva izgalomban tart."

Először azt gondoltam, hogy ez a borító botrány. 

Helyesbítek, még mindig azt gondolom, hogy ez a borító botrány, viszont a könyv elolvasása után megértettem, hogy miért egy ruhátlan Hunter és egy lepedőbe burkolt Serena bámul vissza rám. Én  mindig úgy gondolom, hogy egy borítónak illik tükröznie a történetet, ami alatta lapul, és pont ezért voltam kiakadva, hogy semmi arumos, idegenes, világvége jellegű dolog nincs a borítón, csak az erotikára van kiélezve az egész. Hát, már értem miért, hiszen a könyv több, mint fele másról sem szól. És mivel cselekmény nem nagyon van, marad az érzékiség és a vonzalom, amit viszont tökéletesen visszaad a borító. 

Leginkább azért vagyok csalódott, mert számomra a történet elveszett a sok erotikus jelenet között.  Habár tetszettek és szerintem elég jók lettek, mégis olyan üresjáratokat éreztem olvasás közben, hogy legszívesebben letettem volna a könyvet. Miután Hunter elvitte a lányt a házába, úgy éreztem, hogy már hatszáz oldalon túl vagyok, de még mindig abban a házban vannak és mást sem csinálnak, mint kerülgetik egymást, vonzódnak egymáshoz, aztán kínos lesz a kettejük kapcsolata, aztán beszélnek róla, aztán újra összejönnek, miközben egyikük sem vallja be sem magának, sem a másiknak, hogy mit érez. És közben a cselekmény, a barátnő halálának megbosszulása és a titkok felfedése váratott magára. 

Persze, tudom, hogy zafír pöttyös meg new adult, ami egy sexed-up versiont jelent, de ettől függetlenül szerintem maga a cselekmény nagyon háttérbe szorult. Katy és Daemon történetében is volt erotika, mégis rengeteg minden történt, gazdag, izgalmas és váratlan cselekménye volt. Az Obsession ezzel ellentétben uncsi, egyszerű és kiszámítható. Nyilván, teljesen más életkor a két célközönség, de nem minden olvasónak elég néhány erotikus jelenet meg egy szuperszexi rosszfiú. Hát nekem sem elég.

"(...) eltöprengtem, hogy mégis mióta vagyok ennyire illedelmes."

Néhány szó a főszereplőinkről. Mivel a mellékszereplőkről a nevükön kívül nem sok minden derült ki, velük kapcsolatban nem tudtam szimpátiát vagy ellenszenvet kialakítani. 

Szóval, Serena Cross, aki pontosan hat szeplővel rendelkezik, egy meglehetősen makacs lány. Semlegesnek éreztem az egész történetben, nem emelkedett ki egy-egy erősebb jellemvonása sem, talán csupán az, hogy ki nem állhatja, ha utasítgatják. Mindenesetre elég fura karakter szerintem, nem az a worth remembering szereplő, amit nagyon sajnálok, mert mégiscsak egy főszereplő.

Aztán itt van nekünk Daemon Black new adult változata, Hunter, akinek nincs vezetékneve. Hunter a rosszfiú a történetben, aki a jófiú is egyben, hiszen a lányért, akit szeret, legyőzi sötét önmagát. Kiismerhetetlen, vad, nagyon vonzó és olyan jóképű, hogy a képzelet is nehezen tudja megformálni. Néha bunkó, néha gondoskodó, és imádja ugratni Serenát, szarkasztikus humora pedig garantáltan mosolyt csal az olvasó arcára. Nem mondom, hogy nem lett szimpatikus, mert a szereplők közül őt értékelem a legjobban, de egy Daemon Blackhez képest gyengének és erőltetettnek éreztem, úgyhogy én maradok a #teamDaemon oszlopos tagja. 

"De arra emlékeztem, hogy volt Hunterben valami szép... ijesztően szép. Mint amikor egy ragadozóval találod szembe magad a vadonban. Egy párduc is ijesztően szép, de nem simogatod meg a fejét."

A szereplők kivesézése után még meg kell említenem, hogy számomra nagyon fontos, hogy a szereplőknek jó neve legyen ahhoz, hogy maximálisan élvezni tudjam az adott történetet. Például, a magyar nevek engem kifejezetten zavarnak, nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak idegesítenek. Az Obsession olvasása ilyen szempontból nagyon élvezetes volt, nekem nagyon tetszik a Serena és a Hunter is, úgyhogy abszolút elégedett voltam.

Az is nagyon tetszett, hogy a részletszegény cselekmény során azért egészen sok minden kiderült az arumok "működéséről", hogy miféle lények is ők, hogyan élnek és milyen képességeik vannak. A kedvencem határozottan az, hogy látják az emberek auráján, hogy milyen a hangulatuk, hogy mit éreznek, hiszen az őket körülölelő fények mindig más színűek. Én is szeretnék ilyen szuperképességet. 

A történet végére pedig az arumutáló olvasó rájön, hogy mind a luxen, mind az arum oldalon állnak jók és rosszak egyaránt, nem ítélhetünk valamit helyesnek vagy helytelennek úgy, hogy csak a történet egyik oldalát ismerjük.

"Ő lett a fényem, a melegségem, és nem álltam készen arra, hogy elengedjem."

Összességében azt gondolom, hogy nem volt rossz a könyv, és az Armentroutba vetett hitem is töretlen maradt. Néhol humoros volt, néhol romantikus volt, az erotikus jelenetek is a helyükön voltak attól függetlenül, hogy sok volt belőlük. Vagy nem is sok, inkább melléjük a cselekmény volt kevés. Illetve, határozottan közelebb állnak hozzám azok a szereplők, akik már huszonpár évesek, mint - ahogy Daemonék esetében - a tinédzser karakterek. Szívesen olvastam a Függőséget, és el tudom képzelni, hogy újra a kezembe veszem majd, csak nem a közeljövőben. Elfogult vagyok, úgyhogy négy mancsot kap, de ha nem lennék az, hármat adnék. 

A könyvet köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak! 

Linkelek ide egy moly.hu-s adatlapot is Nektek, ha esetleg még olvasgatnátok a könyvről.

Szép estét kívánok, jövő héten újra jelentkezem!

See u,