Holly Bourne: Spinster Club 1. - Normális vagyok?

#szerelem

#girlpower

#barátság

#mentálisbetegség

Evie egyetlen dolgot akar: normális életet élni. Nagyjából leállt a gyógyszereivel, és elkezdte az új gimit, ahol senki nem úgy ismeri, mint "a lány, aki becsavarodott". Bulizni jár és barátokat szerez. Már csak egy tételt kell kipipálnia a listáján.

De a fiúkkal bonyolultak a kapcsolatok. Bármelyik lányt képesek az őrületbe kergetni. És ha Evie nem tudja elmondani magáról az igazságot még új barátainak, Ambernek és Lottie-nak sem, hogy birkózzon meg a szerelemmel?

Annyira, de annyira rózsaszín ez a borító!

Holly Bourne Normális vagyok? című regényében megismerjük Eviet, aki minden erejével azon van, hogy egy teljesen átlagos, normális tinédzser életét élje. Sajnos ez az ő esetében nagyon nehéz, hiszen OCD-je van, egy olyan kényszerbetegsége, amely a lány életének minden területére hatással van: a családjára, a sulira, a barátaira, na meg a szerelmekre is. 

Evelyn életébe akkor kapcsolódunk be, amikor már kezdi elhagyni a gyógyszereit. Az utóbbi időben betegsége sokat javult és éppen iskolát váltott, így szemtanúi lehetünk, ahogy beilleszkedik egy teljesen új közösségbe, barátokat szerez és szerelmes lesz... Csakhogy Evie életében semmi sem megy gördülékenyen. 

"(...) meg kell változtatnunk azt, amit a mentális betegségekről gondolunk."

Haladjunk csak a jól megszokott ütemben és nézzük meg egy pillanatra ezt a borítót. Honestly, örülök, hogy borítókat nem pontozok, mert szerintem erre még nullát sem tudnék adni. Már ez a rém rózsaszín és rikító sárga kombináció ki tudna kergetni a világból, a történet elolvasása után pedig azt gondolom, hogy kicsivel komolyabb köntöst érdemelne egy mentális betegségeket középpontba helyező kötet. 

Evie iskolai hétköznapjainak epizódjaihoz azonban tökéletesen illik, mert azok nagyon lányos, nagyon tini és nagyon komolytalan részek, ezt aláírom. 

"Ez pedig így működik, igaz? Tetszel nekik, ők is neked,

meg akarnak csókolni, és randizni kezdtek. Ugye?"

A történet egyébként a főszereplő új iskolájába való beilleszkedését tárgyalja, ez Evie OCD-je nélkül meglehetősen lightos lenne. Barátokat szerez, bulizni jár, ahol mindenféle menő, és kevésbé menő sráccal gabalyodik össze, amit hol megbán, hol pedig túlgondol. Viszont így, hogy közben megtapasztaljuk, hogy mennyire nehéz is ez neki, egészen más lesz a történet. Vele vagyunk, amikor jobban érzi magát, és akkor is, amikor visszaesik. Azt gondolom, hogy fontosak az ilyen történetek, hiszen a fiatalok túl egyszerűen rányomják a bolond/kettyós/nem normális cetlit azokra, akik mentális betegségekkel küzdenek, és ez pont azért van, mert fogalmuk sincs, mit éreznek azok az emberek, hogy mivel kell megbirkózniuk nap, mint nap. 

Evie karaktere először nem győzött meg. Szabályosan kiakadtam, amikor bement órára és csak azért, hogy szimpatikus legyen Ethannek (Ethan egyébként egy gyökér), viccet csinált a súlyosabbnál súlyosabb mentális betegségekből. Aztán ahogy haladtam a történettel, beláttam, hogy ez az Evelyn elég látványos fejlődésen ment keresztül ebben a 440 oldalban. Amennyire bosszankodtam a történet indulásán, annyira tetszett a zárlata. Evie is és az olvasó is sokat tanul ebből a történetből, több ilyen könyv kellene ebbe a világba. A lány eleinte hallani sem akar arról, hogy bárki megtudja: OCD-je van. Titkolózik a legjobb barátai és a bf-jelöltek előtt, sőt, még hátat is fordít egy hasonló betegséggel küzdő srácnak csak azért, hogy ki ne derüljön az igazság. Azonban mire Evie történetének végére érünk, nagyon sok dolog megváltozik: rájön, hogy nincs egyedül, és igenis vannak, akikben megbízhat, mert no matter what, szeretik és elfogadják őt. 

"(...) először neked kell szeretned magad,

mielőtt azon kezdesz aggódni, mások szeretnek-e."

Iszonyúan zavart, hogy a könyv feléig fogalmam sem volt, hogy néz ki a főszereplő. Valahol a hetvenedik oldalon kiderült, hogy Evienek pufi arca van, viszont például az, hogy szőke, a kétszázvalahányadikig nem jött szembe. Elveszve éreztem magam, nem tudtam, mégis hogyan kellene elképzelnem a lányt, borzasztóan tudni akartam, hogy is néz ki. Aztán lehet, hogy csak én siklottam el felette, sőt, remélem, és majd ha (valaha) újraolvasom, akkor kiderül, hogy tévedtem ezzel kapcsolatban. 

Talán kicsit túl sok, hogy Bourne mégegy témát belegyömöszölt Evie történetébe, és mégis, a kötetben hangsúlyt kap a feminizmus is. A lányok megalapítják a Spinster Clubot annak jegyében, hogy többé nem hagyják, hogy a srácok körül forogjon az életük. Ez csak az én véleményem, de szerintem ezt jól elbukják, hiszen akárhányszor találkoznak, mindig szó van az aktuális szerelmekről, csalódásokról, randikról és kavarásokról. Emellett minden kis klubgyűlésen beszélnek valami nagyon feminista témáról és elhatározzák, hogy megváltják a világot. Ötletnek jó, viszont én nem éreztem annyira szükségesnek ezt a szálat, elég lett volna önmagában a mentális betegségek témája is. 

"Nincs olyan, hogy "normális", Evelyn. Egy szellemet üldözöl." 

Összességében azt gondolom, hogy érdemes elolvasni, de nem az iskolai tinisztori része miatt, hanem Evie és a betegsége miatt. Elgondolkodtatja és kicsit talán érzékenyebbé is teszi az olvasót a mentális betegségekkel kapcsolatban. Mindenesetre várom már a második kötetet, hiszen abban Evie egyik legjobb barátnője, Amber lesz a főszereplő. Megkedveltem a lányokat is, kíváncsian várom az ő saját történetüket!

Nagyon-nagyon köszönöm a kötetet a Menő Könyveknek!
További idézetekért látogassátok meg a tegnapelőtti idézetválogatásomat, több infóért pedig a könyv moly.hu-s adatlapját!
Köszönöm, hogy velem tartottatok ma is, szipiszupi jövő hetet kívánok Nektek!