Jessica Townsend: Nevermoor 1. - Morrigan Crow négy próbája

Morrigan Crow elátkozott gyerek. Mivel épp Napszálltakor született, őt okolják minden bajért: ha megdöglik a konyhamacska, ha szívrohamot kap a kertész. Ám ami ennél is szörnyűbb, hogy a 11. születésnapján, pontban éjfélkor meg kell halnia.

Csakhogy épp mielőtt tizenkettőt ütne az óra, az ajtóban megjelenik egy különös férfi, és azt kérdezi: "Mondd csak, akarsz-e élni?" Jupiter kimenti a Füst és Árny Vadászainak karmából Morrigant, és egy titokzatos városba, Nevermoorba viszi. Ahhoz azonban, hogy maradhason, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.

Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.

Well, nekem előbb jutott eszembe Edgar Allan Poe, mint J. K. Rowling.

Kalandokban bővelkedő történetünk főszereplője egy tízéves lány, Morrigan Crow. Morrigan az a lány, akit mindenki olyan messze elkerül, amennyire csak tud, és akit mindenki úgy ismer, hogy az elátkozott gyermek. Habár több hozzá hasonló is van a Wintersea Köztársaságban, a többieket nem érte akkora megtiszteltetés, hogy Great Wolfacre állam kancellárjának a lánya lehet. Morriganre így sokkal több reflektorfény jut, mint bármelyik másik nyilvántartottra az Elátkozott Gyerekek Jegyzékéből.

Mogba születése óta azt sulykolják, hogy amint betölti a tizenegyet, meg fog halni. Elátkozott gyermek lévén minden egyes balszerencsés esetet az ő számlájára írnak: ha egy hatezer éves néni eltöri a lábát jégkorcsolyázás közben, az bizony Morrigan hibája. A családja is megveti a lányt, szinte levegőnek nézik. Még leírni is nehéz, de mintha apja, Corvus Crow alig várná azt a tizenegyedik születésnapot, hiszen lánya halálával az ítélkező tekintetektől is megszabadulhat.

Morrigan elfogadta a sorsát, és aznap készen állt arra, hogy az beteljesüljön, azonban Jupiter North ezt nem úgy gondolta. A rikító vörös hajú szállodaigazgató az utolsó utáni pillanatban megmenti Morrigant és elviszi Nevermoorba, ahol a lány végre igazán elkezdhet élni.

"- Morrigan (...) Nem akarsz élni?

Morrigan összerezzent. Miféle kérdés ez?

- Nem számít, hogy én mit akarok.

- Dehogynem. Nagyon is számít. Jelenleg ez az egyetlen, ami számít."

Na de mielőtt még spoilereznék, elég a történetből, ugorjunk a borítóra!

Valami. Csodaszép.

A borító ugyanolyan varázslatos, mint a történet. A varjú a mi kis Morriganünket szimbolizálja, de erre majd még visszatérek néhány bekezdés múlva.

A Kolibri egyébként tutira tud valami titkos hozzávalót, mert eddig minden kötetüket mind külsőre, mind pedig tartalomra imádtam!

"Helló, Nevermoor (...) Morrigan Crow megérkezett."

A Morrigan Crow négy próbája lényegében egy tündérmese. Tudjátok, hogy mindig kutatom a mesés elemeket és a mesefelépítést a hasonló történetekben. Well, a Nevermoorban nem kellett sokáig keresni.

Bővelkedik a már jól ismert mesei elemekben: a főhős elindul szerencsét próbálni; van mellette egy jószándékú segítő, aki egyengetni próbálja az útját; bátorságpróbák egész sorával kell szembenéznie, és természetesen van főgonoszunk és mindenféle tradicionális, csodás lényünk is, mint az egyszarvúk, a vámpírok, a Mikulás és még sorolhatnám.

Nagyon tetszett, hogy Jessica Townsend úgy írta meg a saját történetét és alkotta meg a saját világát, hogy támaszkodott a hagyományos elemekre. Ezzel semmi baj nincsen, hiszen ha egyszer valami bevált, akkor azt újra és újra elő kell venni, mert egy kis alakítással valami még jobb kerekedhet belőle. Pont úgy, ahogy a Nevermoor esetében történt.

Konkrétan végigkíváncsiskodtam az egész történetet. Nevermoor világának működését a Csuda biztosítja, és én mindent tudni akartam róla. Sajnálatos módon Jupiter North az utolsó oldalakig titkolózott, így Morrigannel kellett felfedeznem Townsend világát, ami habár lassabb volt, mintha Jupiter csak úgy elmesélte volna nekünk, viszont sokkal, de sokkal izgalmasabb. Szépen lassan megismerkedtem a legszokatlanabb lényekkel a vámpírtörpén át a hatalmas, bolyhos macskarizmáig, hozzászoktam, hogy Nevermoor lakói Csudalattin közlekednek és hogy a név, amitől óvakodnom kell, az a Csudamíves. Nagyon egyedi volt, és én nagyon imádtam érte.

"Pártfogó és jelölt. Az őrült vörös hajú férfi és a furcsa, fekete szemű lány."

Nagyon örültem, hogy a bátorságpróbák mellett ott lehettem Morrigan szürke hétköznapjaiban is. Nem csupán a főszereplőt ismertem meg ezáltal jobban, de Nevermoort és az ott élők szokásait is: például, hogy hogyan is működik Jupiter varázslatos hotele, és miként ünneplik a nevermooriak a Mindenszenteket és a Karácsonyt. Azt gondolom, hogy ezek az epizódok kellettek ebbe a történetbe, mert egy ilyen összetett, sok új elemből álló világfelépítést nehéz megértenie az olvasónak, ha gyors egymásutánban lezavarjuk a bátorságpróbákat és azzal a történet végére is érünk.

Azt gondolom, ritka az olyan karakter, aki az első percben elnyeri az olvasó rokonszenvét. Morrigant viszont nem lehet nem szeretni. Én alapvetően nagyon érzékeny vagyok a családi gyűlöletre, így körülbelül az első bekezdés után kitéptem volna a lányt a könyvből, hogy megöleljem.

A történet elején Morrigan mindent odaadott volna egy kis elismerésért és szeretetért, viszont tudta, hogy ezeket sosem kaphatja meg. Aztán megjelent Jupiter, aki magával hozta a reményt, hogy a lány bekerülhet a Csudálatos Társaságba és igazi barátokra, szerető családra lelhet. A Szabadállamban eltöltött egy év és a bátorságpróbák során Morrigan bebizonyítja, hogy nagyon okos, vakmerő és elszántan fog küzdeni azért, hogy megkapja a Társaság kitűzőjét. Nevermoorban törődésre, támogatásra és szeretetre talál, és a lány jellemfejlődésén keresztül megmutatkozik, mekkora ereje is van mindennek.

"Morrigan életében először úgy érezte, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell."

Remélem emlékeztek még a nyitó gondolatomra. Lehet, hogy butaság, de azért megosztom veletek, hogy én amint ránéztem a borítóra, Poe ugrott be és az ő A Holló című versének ikonikus sora: Quoth the Raven "Nevermore". Ha engem kérdeztek, valami kis inspirációs kapcsot sejtek a Nevermoor és Edgar Allan Poe között, hiszen a lány neve varjút jelent, a borítón varjú van, a történetben Morrigan gyakran feketébe öltözik és a szeme, illetve a haja is, akár a varjúé. (Csak mondom, a holló is a varjúfélék családjába tartozik.) No mindegy, csak gondoltam leírom, hogy igen-igen, a Harry Potterrel is van némi párhuzam - bár ez szinte minden mesés történetről elmondható - csak nekem ez jobban szemet szúrt. Lehet, hogy Townsend Poe rajongó?

Aki egyébként még nem olvasta A Hollót, az ITT megteheti magyarul, ITT pedig angolul! Érdemes, tényleg.

"A halál unalmas. Az élet sokkal jobb móka."

Biztos említettem már, mennyire tehetségtelen vagyok a zárlatok megjósolásában. Ahogy eddig sem soha, most sem sikerült kitalálnom, mit titkol annyira Jupiter, szóval nekem nagyon is durva volt az utolsó húsz oldal! Teháát, ha hasonló cipőben jártok, akkor nagy meglepetéseket tartogat számotokra Morrigan Crow története, ha pedig nem, akkor csak kisebbeket, de nektek is lesz azért min meglepődni, ne aggódjatok!

Egy szó mint száz, imádtam! Azt gondolom, hogy a Nevermoor gyerekként egy felejthetetlen kaland, tele izgalmakkal, feszültséggel és egy csodálatos világgal! (Vagy inkább mondjam azt, hogy Csudálatos Világgal?!) Felnőttként pedig amint kinyitjuk a könyvet, magával ránt, és gyermeki kíváncsisággal fogjuk szelni a lapokat, amíg a végére nem érünk Morrigan Crow történetének. Én alig várom a folytatást, addig pedig őszinte rajongással ajánlom mindenkinek, aki megkérdezi tőlem, hogy mit olvasson legközelebb.